Nem vagyok benne biztos, hogy értem Lars von Trier zavaros alkotás-lélektani filozófiáját a pusztulás művészetéről és a bennünk rejlő, romboló dionüszoszi ösztön-énről, de azért megpróbálom megfogalmazni, mit gondolok.

Tizennyolc évesen abban hittem, hogy egy műalkotás lehet több, mint egy emberi élet. Egy nagy horderejű mű létrehozása mindent felülír és felülmúl, egy igazán tökéletes mű megalkotása a legszörnyűbb személyiségjegyeinket is igazolhatja, sőt még a tetteinket is homályba boríthatja. Lars von Trier újabb groteszk önvallomását látva úgy érzem, dán szerzőnk ott ragadt ebben a kamaszkorban. Noha pontosan tudja, hiszen reflektál rá, sőt végül meg is erősíti, hogy ezért a tudásért nagy árat kell majd fizetnie. A Ház, amelyet Jack épített – szerintem – ennek a bűnös tudásnak a nyomasztó, sokszor mégis vicces, sőt abszurd feldolgozása.

Egy olyan ösztön-ént tár fel, amelyet apollóni kultúránk kiöl belőlünk, noha valójában hatalmas művek születésében működhetne közre. Örök, fájdalmas birkózás az anyaggal, pokoljárás azért, hogy a Ház elkészüljön. Ilyesmik jutottak eszembe, de könnyen lehet, hogy simán tévedek, az egészet teljesen félreértettem, vagy még ennyit sem kellene keresnem és találnom, mert Lars von Trier  a legnagyobb blöffmester és provokatőr is egyben.

Tizennyolc éves korom óta mindenesetre sokat változtam. Például született egy lányom. Már nem tartok fontosabbnak egy regényt egy gyermek életénél. Így aztán amikor gyerekeket bántanak egy filmben – legyen az akármennyire is művészileg elemelt és komolyan vehetetlen, az durván felkavar és megvisel.

Oké, persze tudom, hogy Jack ámokfutását tényleg nem szabad komolyan venni, hiszen Lars von Trier esetében minden kép hatványozott metafora, amelyek mélyén újabb titkos duplafenekű metafora-fiókok rejlenek. És azt is látom, hogy nem veszít abból a szörnyen zavarba ejtő tehetségéből, amely jelenetről jelenetre mindig valami újabb, elképesztően bizarr és semmi máshoz nem hasonlítható csodát eredményez. Nem tudtam tehát igazán szeretni ezt a filmet, bosszantott és felbőszített, hányingerem támadt a modorosságától, mégsem tudok szabadulni tőle napok óta, mert annyira pimasz, durva, különleges és vicces.

Lars von Trier biztosan beteg, nem is ajánlanám gyenge idegzetűeknek, hogy szembesüljenek a lelki tusáival, valahogy mégis képes meggyőzni újra és újra, hogy kíváncsi legyek rá és agyaljak rajta. Ellentmondásos a viszonyunk egy ideje – és Jack erre rátett még egy lapáttal.

(El ne felejtsem: Matt Dillon egyszerűen zseniális a főszerepben)

(Ja és még valami egészen tisztán megfogalmazódott bennem: ilyennek kellett volna lennie az Amerikai psycho filmes adaptációjának, mert amit annak idején összehoztak, az nyomába sem ér a könyvnek, de most legalább látjuk, ki lett volna megfelelő ember a célra.)