Íme, az ember – Pálfi György: Nem vagyok a barátod (2010)

nem-vagyok

Lehet, hogy nem ez volt eredetileg a rendező szándéka, de Pálfi György filmje olyan lesújtó hatást tett rám, olyan levert állapotba kerültem tőle, hogy még most sem tértem egészen magamhoz. Nemrégiben fedeztem fel, hogy megjelent a film három lemezes DVD-változata, amit még tavaly a Filmszemle után hoztak ki és nemcsak a mozikban vetített anyagot tartalmazza, hanem az óvodában forgatott dokumentumfilmet teljes egészében, a játékfilmet és a szereplőválogatáson felvett riportokat. A három lemezt végignézve kapunk teljes képet. Ez együtt 240 perc, azaz 4 óra, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem. Sőt azt hiszem az utóbbi évek magyar filmjei közül az egyik legizgalmasabb. Korábban nem voltam oda túlzottan Pálfi egyik filmjéért sem. Persze tetszett a Hukkle és a Taxidermia, elismertem az értékeiket, de egyik sem ütött igazán. A Nem vagyok a barátod viszont üt, méghozzá kurvanagyot, még akkor is, ha vannak kisebb hibái.

Az óvodai dokumentumfilmben, amely egyébként Nem leszek a barátod címre hallgat, Pálfi lényegében csak lerakott néhány kamerát, aztán összevágta a gyerekek viselkedését. Már itt megmutatkozik az a nézőpont, amit a Filmvilág egyik szerzője a „humánetológus rideg tekintetének” nevezett. Hát igen. Ezek a csöppségek látszólag még teljesen érintetlenek, de a génjeikben és a felnőttektől felcsipegetett magatartási mintáikban már igen korán fellelhetőek azok a motívumok, amelyek később meghatározók lesznek, vagy lehetnek. Alig pár képből és szóból összerakható egy gyermek leendő személyisége. Hogy pontosan milyen motívumok válnak hangsúlyossá a későbbiekben, az majd attól függ, milyen élmények érik őket. De már itt, ebben az életkorban megtapasztalják az interakció során a nagy konfliktusokat.

A Nem vagyok a barátod című játékfilm amatőr szereplők improvizációiból épül fel és ellentétben néhány negatív kritikával, szerintem elég hitelesen. Egyetlen gondot látok csak: a végére összeálló történetet. A történet néhol kissé sántít, akadnak benne elemek, amelyek valóban nem egészen hitelesek. Úgy gondolom, nem kellett volna történetté összedolgozni a szálakat. Szebb lett volna, ha egymás mellé rendelve sorakoznak a szituációk, összekötő kapocs nélkül. De a szereplők, a dramaturgia és a konfliktusok így is kifejezetten tetszettek.

Annak ellenére, hogy mindaz, amit látunk abszolút lehangoló. Ezek a karakterek mind-mind kivétel nélkül szerencsétlen, sérült lelkű, a párkapcsolataikban teljesen elcseszett sorsú emberek, akikben szinte csak visszataszító tulajdonságok fedezhetők fel. Ennyi bunkó, tahó, ostoba, felelőtlen és önző embert még nem láttam egyszerre. Amikor néztem ezeket a figurákat, arra gondoltam, hogy ilyen nincsen, ez nyilván túlzás, ez a film hamis világképet mutat. Nem állíthatja senki, hogy mi ilyen beteg lelkű alakok vagyunk. Hogy a magánéletünk ennyire szar és mindig elrontjuk a magunk és a mások életét is. Aztán valahogy rájöttem a végére, hogy dehogynem. Ha kimegyünk az utcára, pontosan ilyen emberekkel találkozunk. Íme az ember. Lehet, hogy a rendező a többséget ábrázolja és nem helyez bele olyan karaktereket, akik árnyalnák a képet, de alapvetően tényleg ez a helyzet. Nézzünk csak szét magunk körül, vagy akár azt is mondhatnám, nézzünk a tükörbe. Nem hibátlan, amit a filmben látunk, de teljesen igaz. Vagy mondjuk inkább azt: sajnos egyetértek Pálfi György világképével.

Azt hittem, ezek után nem érhet nagyobb sokk. De a harmadik lemezen lévő másfél órányi anyag, ami a szereplőválogatásból nyújt ízelítőt, még hervasztóbb hatást gyakorolt rám. (Nem vagy a barátom) A rendező arra kérte az amatőr színészetre vállalkozó jelentkezőket, hogy meséljenek magukról, az életükről, a párkapcsolataikról és aztán ezt az anyagot is összevágta. Itt szembesülhetünk azzal, hogy amit a filmben láttunk, az egyáltalán nem túlzás. Sőt az csak a sötét valóság dramatizált, finomított változata. Ugyanazok a figurák és embertípusok jönnek itt, csak valóságosan, ez pedig még durvább hatást eredményez. Egymás után sorjáznak az arcok, van aki két percben, van aki csak harminc másodperc erejéig, egy-egy mondattal és történettel. Kilencven perc alatt kb. ötven ember sorsáról, személyiségéről kaphatunk képet, és az eredmény: borzalmas.

Kicsit hasonlít mindez ahhoz a fílinghez, mint ami egy mónikasó jellegű műsorban látható. De itt nem csupán elmebeteg, retardált és szociálisan lecsúszott embereket látunk, hanem teljesen átlagos, jól szituált, hétköznapi férfiakat és nőket, akik őszintén beszélnek a saját érzéseikről, az életükről. A kép annyira lehangoló, hogy az már fáj. Tényleg ennyire esendő, szánalmas és szerencsétlen alakok vagyunk? Azt hiszem, igen. Azon gondolkoztam közben, én vajon mit mondanék, ha odakerülnék a kamera elé, egy ilyen szereplőválogatás közben. És rájöttem, ha Pálfi engem kérdezne, akkor nagyjából ugyanazt a képet erősíteném, amit a riport szereplői. Valószínűleg igen kevés olyan ember lenne, aki ellentmondana ennek a képnek. Bár több helyen az a vád érte Pálfi filmjét, hogy egyoldalúan ítélkezik az emberi társadalomról, most úgy látom, sajnos igaza van.

És ahogy lepergett ez a 240 perc, hirtelen arra gondoltam, kész. Végeztem. Én is ugyanolyan szánalmas balfasz vagyok, mint ezek a filmben és a kamera előtt szereplő emberek. Az emberek többsége pontosan ilyen, vagy ehhez hasonló, hol jobb, hol rosszabb, elfuserált viszonyok között hányódik. Önzők, buták és szerencsétlenek vagyunk, miközben folyamatosan hazudunk saját magunknak és a másiknak. Mindig kihasználnak minket vagy mi használjuk ki a másikat. És nem sok remény van arra, hogy jobb lesz. Az ember alapvető létélménye a magány és a szeretetvágy. Egy igazi társra találni pedig iszonyúan nehéz. Akinek mégis sikerült és boldog, az irigylésre méltó, szerencsés ember. Vagy csak hazudik magának. Vagy esetleg neki is hazudnak. Ez a film pedig tényleg durva.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.