Mindenki Dragomán György új regényét várta az elmúlt években, hiszen korábbi kötete, A fehér király olyan jól sikerült, hogy joggal gondoltuk: a következő legalább olyan ütős, vagy még jobb lesz. Én is vártam, mert A fehér király nekem is nagyon tetszett, kiválóan megírt regénynek tartom, amely novellafüzérként is olvasható, egy kisfiú hangján tömören, keményen és hitelesen ragadja meg a nyolcvanas évek romániai levegőjét, miközben önmagán túlmutató, stilizált, pokoli világot teremt.
Amikor végül a Máglya megjelent, csupa jót olvastam róla, nemcsak az olvasók, de a kritikusok is lelkendeztek, így aztán nem látszott túl nagy merészségnek, hogy szerkesztőként – tekintetbe véve a közönség általános tetszését és a pozitív kritikai visszhangot – megválasszam egy évértékelő cikkben az év könyvének.
Csak miután olvasni kezdtem, csodálkoztam el, mekkorát tévedtem. Óriási felelősség kijelenteni egy regényről, hogy az Év Könyve, és legfeljebb az menthet fel, hogy tényleg minden jel arra mutatott: A fehér királyhoz hasonló, vagy még annál is nagyobb horderejű regény született. Magamban kerestem a hibákat olvasás közben, de egy idő után be kellett látnom, hogy ez a regény nem az a regény, amire vártam.
Valahol, valamikor már olvastam egy részletet a könyvből, és akkor úgy látszott, erős szöveg lesz. Ha jól emlékszem, a Földcsontja-fejezet volt az. Ez a szöveg önmagában tényleg jó, de amikor az egész szöveget a kezemben tartottam, rádöbbentem, hogy a regény egésze egyáltalán nem hasonlít arra, amit korábban olvastam.
A legelső érzésem a Máglyával kapcsolatban az volt, hogy nem elég sűrű, nem elég ütős szöveg és túl könnyen felkínálja, megadja magát a története. Akár egy súlytalan szerelmi kaland, nem kell megküzdenem érte, nem kell gondolkodnom rajta. Egy kamaszlány a rendszerváltás után, egy meg nem nevezett, de nyilvánvalóan beazonosítható országban és helyszínen. Nem szükséges tudnunk, hogy hol, a regény enélkül is működhetne. Valahogy mégsem működik. Túl világosan és egyértelműen rajzolták meg a történetet: egy lány fejlődéstörténetén keresztül birkózunk a múlt súlyos árnyaival és keressük, próbáljuk kivívni a belső szabadságunkat, küzdünk a szüleink, elődeink ránk rakott-rakódott traumáival. Több helyen le is írták, hogy a rendszerváltás regénye – de ezt a kijelentést a könyv valóban olyan túlzott egyértelműséggel illusztrálja, hogy szinte már vártam, amint az egyik bekezdésben a kislány is kimondja.
Sajnos a történet mellett a nyelv és a hangnem sem tartogat nagy kihívásokat. Túlságosan könnyű olvasni, nem nyújt intellektuális izgalmakat, bár ezt az elején még betudtam a kislányhang természetének. Úgy gondoltam, a szerző következetesen igyekszik megteremteni egy aránylag átlátható, élőbeszédszerű nyelvet. Csakhogy ez a hang túlzottan komoly, sőt patetikus és emelkedett, és van benne valami durván szónokias vonás. Émelyegtem az ünnepélyességétől. Miközben erről a kislányról nem tudom elhinni, hogy ilyen magasztosan fogalmaz és azt sem, hogy néhol felnőtt nézőpontból, szinte mindentudó elbeszélőként lát, láttat és ír le dolgokat. Nem érzem a hangnemében azt a természetességet, amelyet A fehér király hősében.
Ahogy haladtam előre a fejezetekben, leginkább azon bosszankodtam, hogy minden a helyén van. Dragomán óraműpontossággal működő történetet írt, semmit sem bízott a véletlenre. Épp ezért nem a világteremtő erő, hanem a csikorgó írói megszerkesztettség látszik rajta. Egy történet, ahol nincs helye a meglepetésnek, amely pedig minden komplex mű sajátja. Túlságosan kiszámítható a cselekmény minden eleme, akár egy hollywoodi filmben. Mindezt tetézi a nagymama alakja, aki a hasonló regényekből és filmekből ismerős mágikus nagyszülők rokona, sőt prototípusa.
Számomra az is problémás, ahogy a regényben a mágia felbukkan. Sokan írták, mondták, hogy a máglya címe előhívja az olvasóban a mágia fogalmát. Ami talán így van, talán nem, ez nem feltétlenül érvényes minden befogadóra. Mindenesetre az a mágia, amit a könyvben találtam, nekem sokkal inkább a spiritualitás vagy az ezotéria kifejezésmódjával mutat rokonságot, semmint a mágia összetett, autentikus ábrázolásával.
A Máglya regényvilágában minden túl tipikusan, hibátlan kompozícióban épül egymásra. Sehol egy disszonancia, amely kibillentené a kiszámított prózai áradást és elvinne minket a valóságábrázolás vagy a mágia valóban kiismerhetetlen, álomszerű mezőire. Néha ez a hangnembeli harmónia már-már olyan közismert, népszerű szerzők stílusára emlékeztetett, akiket nem is tekintek jelentős írónak. Arra gondolok, amikor minden annyira ismerős és otthonos, minden motívum és cselekményelem olyan pontosan a helyére kerül, szinte tálcán kínálva az olvasói elvárások beteljesülését, hogy már inkább csak giccs, mint művészet. Én magam ilyesmivel futólag Coelho és Wass Albert szövegeiben találkoztam.
Ráadásul Dragomán óriásit markol a könyvben. Túl nagyot és sokat. Nemcsak a rendszerváltás világát ragadja meg, de az időben visszalépve három generáció sorstragédiájával terheli meg a szöveget. Szerintem a regény ezt a terhet nem bírta el. Akár a szülők, akár a nagymama sorsának ábrázolását nézem, nem illeszkednek szervesen a szövegbe. Legkevésbé a nagymama emlékezései sikerültek, mert ezek nem a kislány emlékein átszűrve jelennek meg, hanem önálló szövegként, idegen szigetként kilógnak a regényből, és néha szinte ízléstelenül dagályosak.
Persze, vannak nagyon jó részek a könyvben, amelyek tetszettek, néhány oldal erejéig újra és újra felcsillan A fehér királyból ismerős tiszta, könyörtelen hang. Nem mondanám mindenestül rossz regénynek, hiszen Dragomán patikamérlegen „megcsinálta” a szöveget és akadnak szép pillanatai. De ami egyrészről elismerésre méltó, másrészről hiányérzetet kelt. Annyira meg lett csinálva ez a könyv, hogy pont a természetessége veszett el.
Túlírt, hosszúra szabott, terjengős regénynek tartom tehát Dragomán új könyvét, amely többnyire hamis hangon szólal meg. És bevallom, nem értem ezt a széles körű sikert. Illetve… Talán pont ennek az egyöntetű sikernek kellett volna már kezdettől fogva gyanúsnak lennie.
VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és művészeti lap XIII. évfolyam, 50. szám 2015/4