Olyan sok ájult himnuszban részesült ez a film az elmúlt évben, hogy attól tartottam, semmi meglepetésben nem lehet részem. Féltem tőle, hogy a zengő magasztalásokhoz képest egy szimpla munkát találok majd. Féltem attól, hogy túlságosan a Tarr-vonalon halad. Mert hiszen végül is ez az új generáció távolabbról Jancsó, közelebbről pedig Tarr köpönyegéből pattant elő teljes fegyverzetben. A képalkotás, a tárgyi világ, a monokróm környezet, valamiképpen a két mester világát idézi meg. Azt hittem, különösen Mundruczó Kornél esetében, hogy egy színes szélesvásznú Sátántangót kapok, szép epigondarabot, nem fog meglepni semmivel. Cannes különben is kedveli ezt a magyar vonalat, a hosszú, néma, elidőző és szimbólumokkal terhes kocsizásokat, ahol a közép-európai természeti-ipari tájban lepusztult egzisztenciák vergődnek. Miért olyan szomorúak a magyar filmek? – kérdezte egy francia úr tavaly, amikor megnézte. Válaszolok a kérdésére: mert a külföld alig ismer mást, Cannes ezt a filmtípust ismerte és szerette meg, ezért hát ilyeneket hív meg a programba. A francia fesztiválnak ez jelenti a magyar mozgóképet.

De már egyáltalán nem csodálkozom, hogy Mundruczó Kornél alkotása eljutott a cannes-i versenyszekcióba. A Delta tényleg döbbenetes film. Olyan képi kompozíciókat vonultat fel minden pillanatban, amelyek lényegében mozgóképfestménnyé teszik. Minden kis beállítás, minden hosszan hömpölygő felvétel felér egy fantasztikus képzőművészeti élménnyel. A rendező ráadásul minden mozzanathoz megfelelő képvilágot választ. A felemelő jelenetekhez egészen mást, mint a gyomorszorító pillanatokhoz.

A történet tökéletes. Nem akarok kimerítő elemzést írni a sűrű motívumkincsről, mert többen megtették ezt már kitűnően. Hal, kenyér, ház, szél, folyó, apa, anya, testvérszerelem, gyász, természet: minden elem a helyén van és nem harsogó metafora egyik sem, magától értetődő hajlékonysággal simulnak bele a történet és a képek szövetébe.

A színészek egytől egyig kiválóak. A szép, törékeny és aszketikus Tóth Orsi, árva és riadt tekintetével, vékony és mégis vonzó testével, a krisztusi figurát alakító Lajkó Félix a maga sallangmentes, tudást sugárzó, hangtalan jelenlétével, Gáspár Sándor, a lelkében elrohadt mostohaapa szerepében. A környékbeli férfiak, különösen az idős unokabáty, aki segít a ház építésében – kifogástalanok.

De azt hiszem, még sohasem láttam ilyen félelmetesnek és fenyegetőnek az embereket filmen. Ahogy Tarr pásztázza kamerájával ezeket az alakokat, abban inkább részvét van, ahogy pedig Janisch mutatja a kocsmatársadalmat a Hosszú alkonyban, ott inkább földöntúli borzalom. Mundruczó az emberi faj legsötétebb oldalát mutatja meg. Nem tudom említette-e már valaki, de nekem a film végén látható halvacsoráról – a biblikus komponensek mellett – leginkább Bunuel Viridianájának koldustivornyája ugrott be. Ott is valami hasonló történik: ostoba, agresszív visszaélés a naiv és sebezhető szeretettel.

A film első felében végig azon gondolkoztam, milyen jó volna így élni. Egy folyóparton a kedvessel, egybeolvadva a természettel, felépíteni puszta kézzel egy házat, távol az emberi társadalom fertelmes mocsarától, a tiszta ég alatt. De aztán rájöttem, illetve épp a rendező mutatta meg, hogy ez lehetetlen. Aki megteremti a saját világát és szabadságát, azt elpusztítja az emberi irigység, butaság, rosszindulat és primitív erőszak. A jó mindig a gonosz áldozata. A Deltában pedig ez a rombolás olyan ördögi fokon megy végbe, akkora erővel és olyan pokoli képekben, hogy a hideg futkosott bennem, miközben elérkezett a leszámolás pillanata.

A DVD extrái között megtekinthető a film korábbi változatának néhány képsora, amely az eredetileg főhősnek kiszemelt Bertók Lajos halála miatt hiúsult meg. Az alkotók is neki ajánlják a filmet. De úgy látom ebből a pár kockából, hogy az első verzió egészen más film lett volna, mint ami végül elkészült Lajkó Félixszel. Sőt, lényegében mintha egy abszolút új film született volna, amelynek nem sok köze van az eredeti elképzelésekhez. Talán tapintatlan dolog ilyet mondani, de mintha még jót is tett volna az anyagnak ez a szomorú tragédia, mert szerintem eredetibb hangú a második, azaz végső, most már egyetlen változat. A részletek tanúsága szerint a korábbi szalag mintha szorosabban kötődne a Tarr-féle lecsupaszított világhoz, illetve sokkal inkább történetközpontú, mint a végül megvalósult film a maga meleg színeivel, oldott képeivel, hangvételével, sodró csendjeivel. Katartikus hatású remekmű, a magyar filmművészet újabb csúcsteljesítménye.