Nagy melléfogás volt Kertész Imre részéről alig egy évtizede, hogy nem adta oda a Sorstalanság megfilmesítési jogát Szász Jánosnak, attól félve, hogy Szász holokauszt-giccset készít belőle. Azért tartott ettől, mert Szász korábban dolgozott egy dokumentum-projekten, amelynek Spielberg volt a producere és szerette volna megelőzni, hogy a Sorstalanságból magyar Schindler legyen. Én meg attól tartok, hogy Kertész nem látott egyetlen Szász-filmet sem és nem ért a filmművészethez, ezért hozott rossz döntést. Koltai Lajos kezében ugyanis, ha nem is egészen Auschwitz-giccs, de legalábbis egy rendkívül középszerű, elhangolt, lapos filmdarab jött létre. Írók, ne szóljatok bele a filmrendezésbe.
A nagy füzet alapján látható, hogy a Sorstalanság jó kezekbe került volna. Még szerencse, hogy Szász talált magának egy Kertész művével rokon és vele egyenértékű alkotást, Agota Kristof Trilógia című regényét, amelyből az első részt vitte filmre. Az idei Karlovy Vary Filmfesztiválon fődíjat kapott érte.
A nagy füzet valóban nagy formátumú, szép darab, kitűnő színészekkel, szuggesztív fényképezéssel, egy nagyon tehetséges és markáns tekintetű alkotó olvasatában. Kicsit féltem tőle, hogy a gyerekszereplők, mint oly gyakran, sokat ronthatnak rajta, de tévedtem: Köves Gyurit is Szásznak kellett volna megtalálnia. A Gyémánt-testvérek ugyanis tényleg majdnem olyan démoniak, mint Kristof regénybeli ikerpárja.
Persze a regény, ahogy minden alapmű, lefordíthatatlan képekre. Hiszen a Trilógia legfőbb titka nem más, mint Agota Kristof elbeszélő nyelve. Ez a szikár kifejezésmód részben kényszer volt az író részéről, hiszen a svájci emigráció után, fiatal felnőttként már nem volt képes megtanulni, elsajátítani, anyanyelvként és írói eszközként használni az irodalmi francia nyelvet. Részben viszont pont ezért, a nyelvi redukció által visszavezeti az olvasót egy szinte nyelv előtti misztikus tartományba, ahol a szavak az adott pillanatban születnek meg és pontosan azt jelentik, amit jelölnek.
A Trilógia egyszerűségét, puritán világát Szász Jánosnak, az esztétikai korlátok ellenére, mégis sikerült megragadnia. Amennyire egy film képes rá: megjeleníti A nagy füzet atmoszféráját, történetét és alakjait. A srácok félelmetesen nagyszerűek, Molnár Piroska, mint nagymama, lenyűgöző ősanya-figura, Tóth Orsi, Ulrich Thomsen és Ulrich Matthes mellékszerepekben is a legjobbat hozzák, de más szerepekben is feltűnik még néhány emlékezetes mellékalak.
Bár a cselekmény megrendítő és a film hangulata nyomasztó, mégsem válik tipikus rétegmozivá, lassú folyású, európai művészregény-adaptációvá. A ritmusa pergő, a vágásai feszesek, a történet megfelelő ütemben halad előre. A közeg és a szereplők közti viszony stilizált ugyan, de működik közönségbarát drámaként is, sőt a sötét, hátborzongató háborús lidércnyomáshoz képest igazán színes, mozgalmas, szórakoztató munka.
A művészeti rendezés, a jelmez és a díszlet varázslatosan kidolgozott és hiteles, üdítő ránézni minden pillanatban a sodró erejű képekre, amelyeket számtalan kreatív rendezői-dramaturgiai lelemény tesz felejthetetlenné. Közben több helyütt találunk művészi párhuzamokat – elég csak Szász korábbi munkáira gondolni, ha a félkegyelmű lányra vagy a szexuális beavatáson áteső fiúkra nézünk. De nekem még Luc Besson korai apokalipszisfilmje, az Élethalálharc is beugrott, a nyakbeteg Thomsenre pillantva.
A nagy füzet tehát szép, megrázó munka, nekem több ponton mégis kínzó hiányérzetem támadt. Egyáltalán nem úgy ültem be a filmre, mint Agota Kristof regényének adaptációjára. Tudtam ugyanis, hogy ezt a könyvet, az én olvasatomat, az én víziómat a könyvről úgysem kaphatom meg. Csupán egy Szász János-filmre váltottam jegyet, amelynek alapja történetesen az egyik kedves regényem.
Ehhez képest Szász végig erősen támaszkodik a regény történetére és a szövegére, vagyis alig pár perc alatt óhatatlanul visszatértem fejben a könyv forrásvidékére. Felidéződtek bennem a cselekmény főbb csomópontjai, szereplői. És azt vettem észre, hogy az összes sajtónyilatkozat, beharangozó cikk és interjú, vagy alkotói kommentár egészen másról beszél, mint amit számomra ez a történet, az ikerpár kálváriája jelent. Mert számomra egyáltalán nem a háború gyermeki lelket megnyomorító hatása vagy a szeretet hiánya az, amiről A nagy füzet szól. Sokkal inkább a túlélésről és a fájdalomról, legfőképp pedig a kettős identitásról.
Hiszen maga Kristof is a saját fejlődéstörténetét írta meg a regényben: azt a traumatikus folyamatot, ahogy kiszakad az anyaméhből, el kell hagynia az otthonát, és egyedül kell boldogulnia egy új, kegyetlen világban. Vagy csak szimplán, a kegyetlen világ törvényei közt. A két fiú, az ikerpár számomra kezdettől fogva egylényegű volt. Egyetlen személyt jelentett, két különböző démoni alakzatban. Velük, a két gyerekkel kellett megküzdenem, magamban is, és érzésem szerint az elbeszélő is velük, önmaga kettős énjével viaskodik a szövegben.
Szász János adaptációja viszont kevés figyelmet fordít erre a kettős személyiség-motívumra. Szépen végigvisz mindegyik fontos lépcsőfokon: az anya elvesztésétől a kötelező apagyilkosságig, és bár részben érinti a két fiú elválaszthatatlanságát, valamint az utolsó próbatételt, a kettészakítást is, a történetnek ezt a létfontosságú tartományát nem bontja ki elég erővel és határozottan. Az ikerpár identitása, amely az én olvasatomban a történet kulcsa, a filmben kissé elnagyolt marad. Nincsen elég mélysége és súlya.
Háborús gyermekmozit láttunk már eleget. Nem vitás, hogy A nagy füzet ebben a műfajban is kiemelkedő munka, de azt hiszem, én még ennél is többet vártam tőle. Azt hittem, talán valami plusz meglepetést is tartogat. Hát, az igazi ámulat elmaradt, de ezzel együtt szép, fontos film valóban. Kár, hogy szerintem hiába indítottuk épp őt az Oscar-díj jelölések versenyében: kevés esélye van egy ennyire sötét, gyomorba vágó és patetikus zárlatot nélkülöző mozinak arra, hogy a szentimentális amerikai ízlést elbűvölje. Ne legyen igazam.