
Magyar történelmi filmeket, főként ha az egy valós személyről, annak életéről, megtörtént eseményről szól, általában megpróbálok olyan szemmel nézni, mintha nem volnék magyar, mintha mondjuk lengyel, svéd, angol vagy éppenséggel argentin állampolgár volnék. Azaz megpróbálom úgy nézni a filmet, mintha semmit vagy keveset tudnék egy nép történelméről, tehát érzelmileg nem kötődnék a nemzethez, nem lenne számottevő előzetes tudásom a múltjáról, tehát úgy nézném csak, mint esztétikai produktumot. Ha ugyanis jó a film, akkor mindezen előzetes tudás és érzelmek nélkül is hatással van a nézőre, mi több, akár új tudással is szolgálhat. Nem kell feltétlenül nekiesnem a történelemkönyvnek, a benne kirajzolódó történet világos lesz, az univerzális érvényű dráma hatással lesz rám, bár persze sohasem árt utána némi szorgalmi olvasás.
Az ilyen filmek túlmutatnak az egyszerű történelmi illusztráción, metafizikai töltetük van, mondanak azon túl is valamit, minthogy csupán elmesélik a legendás történetet. Viszont mondjuk kanadai szemmel nézve Mészáros Márta filmjére esztétikai tekintetben azt mondanám valószínűleg, amikor kijönnék például egy torontói moziból, hogy egy nagy kalap szart sem ér.
De ezt nem illik mondani, hiszen magyar vagyok, mégpedig olyan magyar, aki szervesen kötődik a történelméhez és múltjához, élt még a szocializmusban és megrendülten gondol arra, ami 1956-ban illetve előtte és utána történt. Tehát amikor azt mondom, hogy A temetetlen halott szerintem legfeljebb is csak ügyes oktatófilm iskolásoknak, akkor valójában elismerem Mészáros teljesítményét. Nyilván kell egy ilyen film, amelyet a mai generáció megnézhet és képet kaphat belőle Nagy Imréről, hiszen úgysem fog a saját szakállára olvasgatni róla. Ugyebár a Moszkva tér c. filmben elhangzik egy mondat egy fiatalember szájából: „Ki a pöcs az a Nagy Imre?” Tizenöt évvel a rendszerváltás után a mai generáció sem tud sokkal többet, ezt tapasztalatból mondom, tehát végül is üdvös volt feldolgozni a történetét ezeknek a gyerekeknek.
Tökéletes képeskönyv érettségizőknek, esztétikai szempontból viszont harmatgyenge. Jobb, mint a szerencsétlenül rossz Hídember, és persze jobb, mint a nézhetetlen Koltay-féle Honfoglalás és Sacra Corona-gagyik, ám sokkal kevesebb, mint amit Mészáros tud, vagy valaha tudott. Elöször is: minden díszletszerű. A magyar történelmi filmek egyik legnagyobb problémája, hogy a díszletek és a jelmezek éppen olyanok, mint amilyenek a történelemkönyvekben. A giccs legnagyobb ismérve, hogy az ábrázolt tárgyak, helyszínek és alakok éppen olyanok, mint amilyeneket elvárhatunk. Márpedig Cassavates és Petri óta tudható, hogy a dolgok lényege a bennük rejlő hiba, az előzetes várakozást megcsúfoló valóság apró kis hibái, eltérései a várhatótól.
Ebben a filmben minden olyan, amilyennek lennie kell: akár egy képeskönyvben, ráadásul a személyes szerzői jelenlét is hiányzik, ezért valóságként és művészetként egyaránt nehéz rátekinteni. A történet teljesen szokványos mártírium-mozi. Jan Nowicki mindent megpróbál kihozni Nagy Imre alakjából, de sajna a dramaturgia a jellem ellen dolgozik. Mindösszesen kettő olyan pillanata van a filmnek, ahol számomra valami IGAZI fellelhető.
Egyszer amikor Nagy Imre kint a börtönudvaron azt mondja a pribékeknek: „Szép az idő uraim!” – és közben úgy mozog és néz, akár valami Kosztolányi-novellából kilépett kávéházi figura. Azután pedig amikor az írógépes lánytól megkérdi mosolyogva: „Hogy vagy?” No igen, és esetleg Cserhalmi, a börtönorvos alakja. Ha valami tetszett egy kissé a filmben, akkor azok a börtöncella-jelenetek voltak. Minden egyéb csupán rajz. Persze talán Mészáros nem is akart többet. Ha viszont így van, akkor ez nekem nagyon kevés. Elég lehet az iskolásoknak történelemóra helyett, viszont a filmművészethez úgy vélem, több kell. Hol van már a Napló gyermekeimnek egyetemessége!
Rémisztő, hogy nincs magyar történelmi film az utóbbi években, és legnagyobb rendezőink unalmas leporellókat gyártanak, lásd Szabó A napfény ízét vagy Bereményi Hídemberét. Valójában a film a legtöbbet akkor mondott el az akkori idők szörnyűségéről és a Nagy-tragédiáról, amikor archív képeket mutatott. Kádár János beszédrészletei például egyenesen démoniak.
Persze magyar szemmel nézve, ha pusztán múltunk illusztrációját nézzük, azt mondhatom: tisztességes elbeszélés. Ám nekem ez sohasem volt elég. Ha a nagy történeteket nem vagyunk képesek egyetemes érvényű, esztétikailag kidolgozott, egyedi darabokká formálni, akkor csak iskolai oktatófilmek készülnek. Mészáros jóvoltából megint kaptunk egy ilyet.
(Különben nem nagyon értem, hogy Báron miért volt olyan jóságos a múlt heti kritikájában. Nem illik öreg rendezőinkről rosszat írni? Ennél sokkal jobb filmekről is sokkal rosszabbakat szokott mondani, és bár rámutatott néhány hibájára, A temetetlen halott jóval keményebb bírálatot érdemelne, főleg tőle.)