Ritka pillanat: pár napja levetített egy fontos kínai filmalkotást a televízió – eredeti nyelven, magyar felirattal, tehát abban a formában, ahogy rendezője művét a közönségnek szánta. Ezt már csak azért is érdekes eseménynek nevezném, mert a múlt havi Filmvilág éppen a kínai filmes generáció legújabb, hatodik nemzedékének erényeiről közölt hosszú tanulmányt, s láss csodát, a tárgyalt művek egyikét néhány nappal később a jövedelemadónkat elherdáló állami csatorna műsorára tűzte.

Ettől persze még tökéletesen észrevétlen maradt és minden adathordozón hozzáférhetetlen továbbra is, holott több kőkemény indok is volna arra, hogy a közönség megismerkedjen vele. Hiszen mindenki Kínáról beszél napjainkban, mint egész glóbuszunkat meghatározó politikai és kulturális tényezőről. A kínaiak köztünk (is) élnek, a kínai árucikkek ellepik a nyugati piacot, s jövőre, 2008-ban ráadásul jön a pekingi olimpia. Ennek ellenére Kína számunkra még mindig terra incognita. Az olcsó kínai holmikon kívül legtöbbünk alig tud e monumentális nemzetről valamit. S persze, ha a magyar kulturális importon múlik, nem is fogunk tudni sokat ezután sem. Éppen ezért kiemelkedő mozzanat, ha olyan kínai film pereg a televízióban, amely a kortárs Kína hiteles tükre.

Igaz, a kínai kulturális minisztérium sem sokat segít a befogadásban. Mint az iráni új hullám esetében, itt is szakadatlanul működik az állami cenzúra, s ha rendszerkritikus vagy akárcsak realista film születik, már be is tiltják, nem vetíthetik az ottani mozik, de még a nemzetközi filmfesztiválokra is gyakran csak illegális csempészettel jutnak el. Míg a hivatalos kínai vezetés nyitni akar a nyugati társadalmak felé és a nyugati piac is szeretne részesedni a milliárdnyi kínai fogyasztó vásárlóerejéből, addig a szabadság fogalma a Nagy Fal árnyékában még korántsem ugyanazt jelenti, mint a Brandenburgi kapunál, a Notre Dame mellett vagy akár a Lánchíd környékén. A legújabb filmes nemzedék pont azért olyan izgalmas a nyugati közönség és pont azért olyan fenyegető a kínai rezsim számára, mert szakított a mitikus Kína világképével és földszagú igazságokat fényképez.

Xiaoshuai Wang 2001-ben készült filmje, a Pekingi bicikli majdnem az iráni sémát követi: egyszerű utcagyerekekről mesél. Látszólag kényelmes megoldás ez, mert ha kiskorúak szerepelnek egy filmben, a szigorú hatóság rostáján lazábban átcsúszhat a darab, elvégre a kiskölykök ritkán politizálnak. Ez persze ebben az esetben nem így van. A történet röviden: szegény vidéki fiú munkát kap egy futárcégnél Pekingben, állásához pedig szupermodern bicikli jár, melyet akár egy hónapon belül le is dolgozhat, azaz meg is vehet, magáénak tudhat. Ormótlan közhely, hogy Kína a világ legnagyobb kerékpáros országa, így aztán sokak megélhetésének egyik fő alapja, forrása. A srác biciklijét azonban valaki ellopja, hogy azután főhősünk egy ugyanolyan szegény fiúnál viszontlássa. Ám mint kiderül, az új tulajdonos korántsem tolvaj, a cajgát apja pénzén titokban a feketepiacon vásárolta. A két gyerkőc között szomorú háborúskodás indul a bicikli birtoklásáért, melynek során a kínai aszfaltvalóság súlyos betegségeket öklend fel a nyugati befogadó asztalára. Amikor pedig már a megbékélés felé tendál a történet, az alkotók megcsavarják a forgatókönyvet.

A Pekingi bicikli kétségkívül szociális érzékenységünkbe markoló munka, amely Kína igazi arcát, a szegénységet és jobb élet utáni sóvárgást, illetve nem utolsó sorban a fiatal generáció úttalanságát, agresszivitását is bemutatja. Igaz ugyan, a történet hősei alig érzékelik saját világuk sivárságát, kész élethelyzetként fogadják el sanyarú sorsukat és ebben az abszurd környezetben, a meglévő keretek közt igyekeznek érvényt szerezni a maguk igazságának. A cselekmény hibátlan, s egyik szépsége, hogy a valódi tolvaj láthatatlanságával a háttérben tanyázó alattomos hatalom illetve a társadalmi rendszer lényegét leplezi le, miközben a két szerencsétlen, jogaiért küzdő fiút távolságtartó részvéttel ábrázolja. A szereplők kitűnőek, a rendezés nemkülönben. Különösen érdekesek a biciklis üldözések Peking külvárosában, a szűk sikátorokban, ahol is az egymással hadakozó srácok hajszája és verekedése nyugalmasan üldögélő öregemberek tekintete előtt zajlik. A régi Kína képviselői Lao-Ce-i bölcsességgel, már-már szinte közönnyel figyelgetik a fiatalok marakodását, egyszerre jelenítve meg az ősök rendíthetetlenségét és az előző generáció tehetetlenségét, amely felelős is a mostani nemzedék tetteiért. De az öregekben rejtett utalás is található ama rendezőgárdára, amelynek kényelmes, tradíciókban gyökerező munkásságát Xiaoshuai Wang nyomatékosan elutasítja.

E kritikára látványosan utal egy ironikus kijelentés is, amely Zhang Yimou, a nyolcvanas-kilencvenes évek híres filmrendezőjének nevét hozza játékba. S akkor még nem is beszéltünk arról az egyértelmű párhuzamról, amely a filmet Vittorio De Sica 1948-as Biciklitolvajok című mesterművével rokonítja, mi több, nevezhetjük akár a nagy olasz klasszikus ezredfordulós, távol-keleti reprodukciójának, amely akár ránk, magyar bérrabszolgákra nézve is aktuális tanulságokkal szolgálhat. A különbség legfeljebb annyi, hogy De Sica patetikussá oldódó alkotásához képest Xiaoshuai Wang kamerája már nem ismer semmilyen kegyelmet.

Akinek nem lesz elég majd jövőre a média által tálalt pekingi olimpia álvalósága, vagy a kínai műanyagipar, bátran forduljon a Pekingi bicikli alkotójának – vagy bármely más, hazájában tűrt és tiltott pályatársának – munkáihoz.