Soha nem értettem, miért lett a Mad Max kultuszfilm a nyolcvanas években, és még kevésbé értem, miután nemrégiben figyelmesen megnéztem az első két részt. Nyilván léteznek filmtörténeti magyarázatok, de személy szerint én egy kissé underground ihletésű, B-kategóriás zagyvaságnak értékelem őket.

Sokat elmond a korszellemről vagy a kordivatról, ha a fiatal kritikusok szerint az új Mad Max „életük legnagyobb filmélménye” – lásd Origo, Index stb.). A mi generációnknak ez a reveláció még Kubrick, Lynch, és legfeljebb Tarantino volt – mindhárman esztétikai gondolkodók, az új Mad Maxben viszont csak némi szürreális báj található. A marketing azonban jól működött, mert lám, még engem is sikerült becsábítani a moziba, már a premier napján meg is néztem.

Hogy miért imádják ennyire az új Mad Maxet, azt ugyanúgy nem fogom érteni, ahogy a korábbi részek esetében sem értettem. Összességében ugyanis a Mad Max – A harag útja egy végtelenül primitív film. Lényegében a Mad Max második részéből átvett száguldás-jelenet 2 órásra nyújtott hardcore változata, mai látványtechnikával. Hivalkodóan lenyűgöző, profi munka, olyan, mint egy zúzós thrash metal koncert a Szigeten, semmi elegancia, semmi muzikalitás, csak az őrjöngés és a hangerő. Félelmetesen hangos, túlzottan lármás, harsány és fülsértő.

Egyetlen mentsége a filmnek: az akciók kiváló fényképezése, és a szürreális elemek, amelyek főleg a tárgyi környezetben, jelmezekben, díszletekben és más formabontó motívumokban mutatkoznak meg. Ám valódi történet, értékelhető cselekmény, dráma és emberi karakter nincs benne. Az új Mad Max talán már nem is film, a játékfilm hagyományos értelmében, hanem sokkal inkább egy hosszúra nyújtott, fülsiketítő és látványban gazdag akcióvideó. Amely sajnos egy idő után rémisztően unalmas és megdöbbentően üres.

Az új Mad Max olyan, mintha végig kellene néznünk egy Dakar-ralit egy háborús övezetben. Háborús akciófilm, militarista mozi, vagy utópisztikus gladiátorfilm, esetleg a Halálos iramban sivatagi poszt-apokaliptikus változata. Kőkemény film tökös férfiaknak, pedig valójában – ha értelmet keresnénk benne – , épphogy feminista üzenete van, hiszen voltaképpeni főszereplői a törékeny nők – őértük harcol Max. Mégis a fiúk özönlöttek a moziba ezerrel, a férőhelyek nyolcvan százalékát hímek foglalták el, vagány arcok, akik azt hitték, irdatlan brutális mozit látnak majd. Nos, ehhez képest az új Mad Max mégis szokatlanul mértéktartó, nagyon finoman és körültekintően bántak az érzékenységünkkel, hiszen szükségük volt a szuperhősfilmek tizenéves közönségére is. Pedig ebben a világban elvárható volna néhány brutális elem.

Azt is írták több helyen, hogy kézműves akciófilm, kevés digitális megoldással, sok manuális mutatvánnyal, vagyis szimultán darab formailag – ez azonban kevéssé igaz, mert az új Mad Max nemcsak hemzseg az animációtól, hanem sok esetben lesüllyed a leglaposabb animációs akciófilmek szintjére. Sajnos színészileg is értékelhetetlen vállalkozás, mert a figuráknak esélyt sem adtak, hogy karakterekké váljanak, a két főszereplő így is próbál kihozni mindent a kapott anyagból, néhol sikerül is elkapniuk valamit, de egészében véve a feladat lehetetlen. Igaz, láthatóan nem is volt cél az efféle vesződség.

Az új Mad Max egy újgenerációs hollywoodi akciófilm, annak minden gyengeségével. Egyfajta kép- és hangkulissza, képtár, mozgókép-doboz, képgaléria. Nincsen benne semmi, ami a film hagyományos elveire, múltjára, tradíciójára emlékeztet. Az új Mad Maxben lényegében a Facebook-nemzedék képekhez és tartalomhoz való mai viszonya testesül meg, vagyis egy hihetetlenül egysíkú kapcsolat az esztétikumhoz és az élethez.

Az új Mad Max valójában egy gyors Facebook-poszt. Szó szerint. A vetítés közel felét a tizenéves és huszonéves közönség masszív internetezéssel, az okostelefon és a facebook mellett tölti, még a nézőtér sötétjében is. Néha hosszú percekről maradnak le, csak a legjelentősebb pillanatokra kapják fel a fejüket. Nem a műtárgy a lényeg, hanem maga az aktus, a műdarabbal való felszínes találkozás aktusa, amelyről valakinek virtuálisan beszámolhatnak.

Az új Mad Max így lényegében napjaink kultúrájának hiteles tükre és egyúttal sajnálatos kulcslyuk a jövőbe, ahol teljesen új kultúrafogyasztási szokások lépnek életbe: minél kevesebb tartalom, minél kevesebb gondolkodásra ösztönző textus és történet, annál több közérthető, lényegre törő, azonnal fogyasztható kép, lehetőleg gondolatok nélkül. Ennyiben tényleg korszakalkotó filmről van szó: az a mozi, amelyet ismertünk egy évszázadon át, az új Mad Max létrejöttével meghalt.