„Megérdemeljük a boldogságot” – Interjú Rados Virággal, a Bántalmazó házasság című regény szerzőjével (2013)

rados

A Nőnap szép ünnep, de nem felejthetjük el, hogy nagyon sok nő számára a házasság és a párkapcsolat nem a szerelemről és a kölcsönös tiszteletről, hanem a fájdalomról szól. Rados Virág magyartanárként és újságíróként jutott el a regényíráshoz, első kötetében a bipoláris zavarról írt, második könyvét a rákkal való küzdelemnek szentelte. Mindkét regénye önéletrajzi élményekből táplálkozott. Új könyve napjaink aktuális és sokszor érintett témájával foglalkozik: a Nők bántalmazásával.

Harmadik könyved fülszövege szerint a műben a történet és a szereplők is kitaláltak. Tehát új köteted már nem önéletrajzi jellegű?

Az előző két könyvemet sem tekintem önéletrajzi jellegűnek. Az önéletrajzban az író az életét meséli el, a korai élményektől kezdve. Igaz, első két regényemben a főhős az én alteregóm, és az életem adja az események alapját, de a cselekmény középpontjában egy-egy konkrét probléma áll.

A Bipolárisban a mentális betegséggel, A visszakapott életben a testi kórral küzd meg a főszereplő. A Bántalmazó házasság azonban teljes egészében fikció, amelyet a korábbi egyes szám első személy helyett már harmadik személyben írtam meg.

Ugyanakkor, mint minden írónál, nálam is fellelhetők azok az elemek, motívumok, amelyek a valós életből származnak. Kárpáti Anna, a Bántalmazó házasság főhőse például magyar szakos tanár. Munkája leírásakor a saját tapasztalataimból tudtam meríteni, mert ezt a szakmát jól ismerem. Nem szeretem, amikor a szerző erőlködve megpróbál kitalálni egy olyan világot, amely teljesen idegen tőle. Valamilyen formában még egy jó krimi vagy fantasy elemei is ott rejlenek az író életében. Mindenki csak arról tud igazán írni, amit ismer.

Egyre többet hallani, hogy rengeteg nőt ér valamilyen bántalmazás a házassága vagy párkapcsolata során. Hány olyan nő él hazánkban, aki hasonló dolgokkal küzd, mint a regénybeli Anna?

Egy kimutatás szerint hetente egy nő belehal a bántalmazásba. Ha azokat is hozzávesszük, akiknél a bajok a kulisszák mögött maradnak, akkor elmondhatjuk, hogy nagyon sokan szenvednek ilyen kapcsolatban. A jelenség az egész világon létezik, még a skandináv országokban is, ahol velünk ellentétben a törvény keményen bünteti a hasonló cselekményeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne Magyarországon is égető szükség a jogi szabályozásra.

bantal

Mi a bántalmazás fogalma pontosan és miért érezted fontosnak, hogy a könyved erről a témáról szóljon?

Nőbántalmazás minden olyan inzultus, szóbeli vagy tettleges erőszakos cselekmény, ami a neméből adódóan éri a nőt. Sokan nem tudják, de például a szőke nős viccek is ide tartoznak – ezek sértők, megalázók a női nemre nézve, mert azt sugallják, a nők, illetve egy csoportjuk butább a többi embernél.

Véleményem szerint ugyanakkor a bántás és a bántalmazás között különbség van. Ha egy férj és feleség néha veszekszik, az lehet nagyon bántó, de a bántalmazás számomra ott kezdődik, hogy az egyik fél folyamatosan kiszolgáltatott helyzetben tartja a másikat, aki pszichésen vagy fizikailag (esetleg mindkét módon) függőségbe kerül tőle. Ez élő társadalmi probléma. Másrészt engem nagyon izgatnak a lélektani kérdések. Első két regényem megírásakor is ez az érdeklődés motivált: az egyikben a bipoláris hangulatzavarral, a másikban a rákkal szemben kellett a hősnek mozgósítania a lelkierejét.

A párkapcsolatok pszichológiája korábban is érdekelt. Mindig kíváncsi voltam, milyen motiváció húzódik meg az egymással való viselkedésünk hátterében, különösen a férfi-nő viszonyban. Úgy is mondhatnám, hogy szívesen „énekelek meg” a szépirodalom nyelvén különböző lélektani problémákat. Az érdeklődésem ily módon találkozik az ambíciómmal: íróként olyan kérdésekkel foglalkozhatok, amelyek érdekesek nekem és másoknak.

A regényt annak is jó szívvel ajánlom, akinek szerencsére nincs személyes tapasztalata arról, milyen egy bántalmazó kapcsolat. Ez nem valami horrorisztikus szöveg, itt nem törnek csontok, nem ömlik vér, és bár van néhány húzós jelenet, alapvetően a bántalmazás lélektanára fektettem a hangsúlyt. Azaz a két ember közötti hatalmi játszmára. Hatalmi játszmái pedig mindnyájunknak vannak. Valamennyien átéltünk már olyan helyzetet, amelyben, ha nem is a partnerünknek, de mondjuk a főnökünk vagy valaki másnak valamilyen formában ki voltunk szolgáltatva.

Könyved főhőse intelligens, tanult ember, mégis belekerül egy bántalmazó viszonyba.  Hogyan tudunk belecsúszni, hogyan fogadhatjuk el és hogyan lehet ebből kijutni?

A könyv éppen arról szól, miképpen keveredik bele Anna, mint valamiféle hálóba, ebbe a helyzetbe, és hogyan küzd meg vele. A történet során lejátszódó lélektani folyamat vezet el odáig, hogy ráébred: ki kell szállnia a kapcsolatból. Mindez tanult, művelt, intelligens emberekkel is megtörténik – a válóperes ügyvédek sokat tudnának mesélni arról, milyen szörnyűségek játszódnak le adott esetben értelmiségi foglalkozású párok között. Vagy gondoljunk a Jelenetek egy házasságból című klasszikus Bergman-filmre, ahol a csúcsértelmiségi férj és feleség ugrik egymásnak.

Szellemi pozíciónk nem feltétlenül határozza meg azt, hogyan viselkedünk a kapcsolatainkban. Volt olyan olvasóm egyébként, aki szintén megkérdezte, hogy egy szép és intelligens nő hogyan lehet sokáig egy bántalmazó viszony foglya. Nos, rengeteg szép és intelligens nő él ilyen kapcsolatban, akár évtizedekig is.

De miért?

Erre sok válasz létezik, a jelenséget szakemberek kutatják. Az egyik magyarázat talán az önbecsülés hiánya. Nem hiszünk benne, hogy jobbat érdemlünk annál az életnél, amit élünk, vagy a partnernél, aki bántalmaz minket. Másrészt a szerelmi viszonyok általában nagyszerűen kezdődnek, és mire fény derül a bajokra, azaz a másik kimutatja a foga fehérét, addigra nyakig benne vagyunk a kapcsolatban. Ilyenkor sokan szeretnék „visszakapni” azt az embert, akit eredetileg megismertek. Úgy gondolják, ha elég türelmesek, és mindent elviselnek, akkor a másik „visszaváltozik” azzá, akit a kapcsolat elején megszerettek.

Bántalmazott nők sokasága szeretne megfelelni a bántalmazó fél elvárásainak. Persze hiába, hiszen a játszma pont arról szól, hogy minél inkább próbálkoznak, a másik annál kevésbé fogadja el őket. Pszichológus ismerősöm mondta, a bántalmazók nagyon ravaszok, és kifinomult lelki antennákkal rendelkeznek, amelyekkel érzékelik a másik aktuális lelkiállapotát. Azt is, ha túlfeszítik a húrt. Ilyenkor „átváltoznak” kedves, megértő partnerré, és a másik azt hiszi, elérte, amire vágyott. Ám ez pusztán illúzió, hiszen hamarosan minden kezdődik elölről.

A bántalmazók általában nem változnak meg. A pszichológia ezt a lelki betegséget kóros nárcizmusnak, nárcisztikus személyiségzavarnak nevezi. Az ilyen ember annál jobban érzi magát, minél jobban megalázhatja, maga alá nyomhatja a másikat. A gyerekek születése csak súlyosbíthatja a helyzetet, mert akkor még nehezebb szakítani, és a bántalmazó gyakran felhasználja a kicsiket a partnere ellen. Szintén gyakran megesik, hogy a bántalmazás a gyerekekre is kiterjed. Nincsen recept arra, hogyan lehet kilépni az ilyen kapcsolatból. Az én főhősöm, Anna fokozatosan ébred rá helyzete embertelenségére, és arra, hogy ez nem mehet tovább. Ám eddig a felismerésig senki nem tudja őt meggyőzni.

Igaz, a környezetének fogalma sincs róla, mekkora bajban van, és hogy rendszeres bántalmazás áldozata. Csak azt veszik észre, hogy a férje furcsán viselkedik. Anna azonban sokáig ragaszkodik Ferkóhoz, sőt titkolja, milyen súlyos dolgok esnek meg köztük. Mert védi a kapcsolatot. Mindannyian így teszünk, ha egy viszonyt fenn akarunk tartani.

A bajok egyik forrása lehet, hogy félünk akár átmenetileg egyedül maradni. Ha partnerfüggők vagyunk, nem tudjuk magunkat mint egységes egészet elfogadni. Ilyenkor nem hisszük el, amit pedig minden önbecsüléssel bíró ember átél: hogy önmagam számára én is lehetek jó társaság. Anna erre ébred rá fokozatosan. A felismerés azonban még nem elég – idő kell ahhoz, hogy magunkra találjunk.  Ebben az időszakban kulcsfontosságú a megértő környezet támogatása. Anna a családjától kap segítséget.

A valóságban ugyanakkor gyakran nincs vegytiszta happy end. Ismerek olyan egykor bántalmazott nőt, akit évtizedek múltán is telefonon zaklat a volt férje. Sokan értetlenkednek, hogy lehet ilyen sokáig elviselni egy hasonló kapcsolatot, és nem a tettest, hanem a szenvedő felet ítélik el. A felelősség áthárítását a bántalmazott félre a pszichológiai-kriminológiai szakirodalom úgy nevezi: az áldozat hibáztatása. Ez olyan, mintha kirabolnának minket az utcán, és a rendőr azt vágná a fejünkhöz, mi vagyunk az oka, miért kereszteztük a tolvaj útját.

Mindig a bántalmazó a hibás, aki visszaél a másik pszichikai, fizikai kiszolgáltatottságával. Megemelem a kalapom azok előtt, akik évtizedek múltán is képesek kilépni az ilyen kapcsolatból. Őket olyan mélyre nyomhatta le a sok megaláztatás, hogy onnan talpra állni emberfeletti erőről tanúskodik.

Fordítva is létezik bántalmazás, vannak női bántalmazók?

Hogyne. Ugyanolyan problémának tartom azt is, mint a nőbántalmazást. Mindkét esetben a bántalmazót terheli a felelősség. Ugyanakkor fontos tudni: a rendőrségi statisztikák szerint a bántalmazó kapcsolatok 95 százalékában a férfi a bántalmazó. A fizikai erőfölény mellett nyilván hatnak a társadalmi minták, a tanult szerepek is. Hiszen a nő úgy szocializálódik, hogy feltétel nélkül legyen készséges, kedves a férfival, szolgálja őt ki, gondoskodjon róla, tegyen eleget az óhajainak, szeszélyeinek. Sok nő bántalmazás nélkül is alárendelt helyzetben van.

Mi az oka annak, hogy a bántalmazásról egyre többet hallani? Egyre több ilyen eset létezik, vagy csak az elmúlt években került igazán felszínre ez a probléma?

Szerintem bántalmazás azóta létezik, amióta az egyik ember erősebb tud lenni a másiknál, tehát az emberiség történelmének a kezdeteitől. Régi mondás, hogy „asszony verve jó”. Sokáig szinte természetes volt, ha egy férfi, úgymond, „eltángálta” a feleségét. Sőt talán az számított kirívónak, ha nem így történt – az ilyen emberrel esetenként még tréfálkozhattak is a kocsmában, hogy micsoda egy pipogya fráter. Az idő múlásával azonban a nők egyre inkább tényezővé váltak az élet különböző színterein: a politikában, a munkaerő-piacon, a hétköznapok világában. A személyiségi és általában az emberi jogokért való harcban is mindinkább hangsúlyozzák a nők helyzetét. Ma már jobbára az a természetes, hogy elítéljük a nőbántalmazást.

Örülök neki, hogy beszélünk a témáról. Harcolni kell a jelenség ellen. A bántalmazás nem magánügy, amint azt az emberjogi aktivisták hangoztatják is. Társadalomban élünk, felelősek vagyunk egymásért. Ha azt látjuk, hogy a gyengébbet bántják, fel kell lépnünk a tettes ellen.

Én, mint író elsősorban a könyvemmel fejezem ki ezt a szándékomat és a szolidaritásomat. Vesszőparipám, hogy meg kell fogalmaznunk olyan problémákat, amelyekről hallgatni szoktunk. Eddigi regényeimmel ezt a hallgatást szeretném legalább egy kicsit megtörni. Hiszen a mentális betegség, a rák, a bántalmazó kapcsolat mind tabutéma.

A bántalmazásról azért sem merünk beszélni, mert nálunk a családon belüli erőszak ellen nem lépnek fel megfelelő módon a törvényalkotók. Ha például Svédországban bebizonyosodik valakiről, hogy veri a feleségét, az bántalmazásért biztosan rács mögé kerül. Magyarországon viszont a rossz jogszabály-háttér és -gyakorlat miatt még az is megtörténhet, hogy az áldozat húzza a rövidebbet. Ha egy nő másoknak beszél arról, hogy őt bántalmazzák, előfordulhat, hogy rajta csattan az ostor. Jogi következménye a dolognak nem lesz, viszont a férje újabb bántalmazással áll bosszút.

Mi lesz a negyedik tabu, amit megtörsz?

A negyedik kéziratom már kiadásra vár, a tervek szerint tavasszal jelenik meg. De ez az írásom nem tabutémát dolgoz fel. Műfaja novellaregény, azaz egymásra épülő, de külön-külön is olvasható történetekből áll. Könnyedebb hangvételű, mint az előző könyveim. A szerelmi kapcsolatokról szól: a nők szemszögéből mutatja be azokat a férfitípusokat, akik biztosan kudarcot jelentenek számukra.  De mivel én magam sem szeretem, ha rosszul végződik egy történet, ezúttal is megpróbáltam felmutatni az ellenpontot. Azt, hogy mi a feltétele a harmonikus kapcsolatnak, és hogyan találja meg végül a szereplő a hozzá illő partnert.

Mindamellett a happy end nálam nem marketingfogás, hanem életfilozófia. Mélyen hiszek benne, hogy boldogságra születettünk, amit mindannyian megérdemlünk.

A cikk a Port.hu-n.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.