Megolvadt aszfalt

img143.2

 

Egy csomó autó húzott el mellettünk a sötétben, integettünk nekik, de egyik sem állt meg. „Majd én szerzek neked fuvart!”, kiáltottam Erikának, és a következő kocsinál az út közepén szoborrá dermedtem. Három méter választott el a szélvédőtől, mikor a Lada befékezett. Nem gondoltam végig, mit teszek, de amíg ott álltam, a felezővonalon, a halállal kacérkodva, bíztam abban, hogy az autó mégsem gázol el. Megáll az utolsó pillanatban.

Tizenhét éves voltam, a „Break on through” dübörgött megállás nélkül a fülemben, halott költőket meg énekeseket istenítettem, és a fejemen sűrű, áthatolhatatlan bozót tenyészett. Még az öregeknél laktam, az érettségire készültem, azon a nyáron jelent meg nyomtatásban az első versem. Nagymamám bánatára mindennap a faluszéli csárdában lógtam, ahol Félix a nyári gyakorlatát töltötte. Ez azt jelentette, hogy hetekig ingyen ihattam. Berendezkedtem a sarokban, hogy ne zavarjam a fizetővendégeket, magam elé tettem a papírt és a tollat, vödörszám nyeltem a kávét és írtam. Az ablakból hallgattam, ahogy a nyaralók a Dunában lármáznak. Estefelé áttértem a sörre.

Rongyos farmert és népies hangulatú piszkosfehér inget viseltem. Azt hittem, a puritán öltözet, a koffein, az alkohol, a kusza bozont és a versek a falu költőjévé avatnak. Úgy tekintettem magamra, mint a község bohém poétájára. A világot és az embereket két részre bontottam: az egyik felében a magamfajta különc művészek kémlelték gyűrött homlokkal a felhőket, a másikban a kisszerű, unalmas evilági élet rostokolt, a sivár utca és a kopár kert. Aki nem beszélte a költői nyelvet, hazug pojáca volt a szememben.

A verseken kívül csak az a lány érdekelt, aki Félix mellett a pultban szolgált fel. Alacsony termet, sápadt arc, szurokfekete haj. A városból járt ki falura dolgozni busszal. Egy baltaarcú motoros volt a fiúja, aki minden délután berohant hozzá bőrdzsekiben, bukósisakkal a hóna alatt, lenyomott egy vagány csókot Erikának, aztán visszapattant a nyeregbe és elnyelte az országút pora. A kiscsaj világsztároknak kijáró rajongással nézett utána. Szerelmes volt a lelkem. Esélyem sem volt a srác lehengerlő minimalizmusa mellett. Én, a bonyolult, hasadt lelkű poéta csak távoli csodálója lehettem.

Naponta írtam neki a szépségéről áradozó költeményeket. Nyíltan bálványoztam, őt meg nem zavarta, hogy versbe szedem. Az asztalomhoz szökkent, szorgalmasan elolvasta minden szavamat és zavartan nevetett. „Jelnek tekintem”, mondtam neki, „hogy ugyanaz a neved, mint otthon az írógépemnek”.

Mígnem egy napon Félix benyögte, hogy Erika betegszabadságra megy. Előjegyezték műtétre és utána pár napig a kórházban marad. Nem beszélhetne róla, de nekem bizalmasan megsúgja, hogy csöpp élet indult növekedésnek a testében, amelyet hamarosan eltávolítanak, mert a motoros suhanc korai gyümölcsnek ítélte.

Majdnem leestem a székről. Két unicumot rendeltem egyszerre. A magzat kivégzésének tervét égbekiáltó rémtettnek tartottam. Erikára néztem, aki a pultban vesződött a poharakkal. Látszott, hogy valami eltört a tekintetében. Péntek este volt, indult a diszkó, Erika is ott hadakozott a tömeggel. Sört bontott, vodkát töltött a beszívott kamaszoknak, szendvicset sütött, ládákat emelt. A máskor befésült hullámos szénfekete haj összekócolva tapadt a homlokára. Megsemmisülve néztem a halántékán a fáradt ereket.

Csak én tudtam, mire gondol. Csak én kapiskáltam, mit érez. Figyeltem, ahogy hősiesen tűri a rohamot, aztán a hatodik sör tájékán beszélni kezdtem. Először azt hittem, hogy valami részeg duruzsol a fülembe, aztán rájöttem, hogy a saját gondolataimat hallom. A hangom őrült iramban emelkedett és egy idő után a pult felé fordulva kiabálni kezdtem.

„Van fogalmatok arról, mit tesztek?! Tudjátok, hogy ez a törékeny lány, akitől a piátokat várjátok, egy kisbabát őriz a testében?! Egy anyát kínoztok! Nem látjátok, hogy szenved?! Hiszen ez a lány életet hord a méhében! Ott növekszik egy gyermek, míg tolongtok és megölitek őt az alkoholért. Részeg barmok. Tudjátok, miért kell meghalnia? Ez a magzat miattatok pusztul el. Gyalázatos férgek. Ti vagytok azok, akik nem hagyjátok, hogy megszülessen!”

Vagy félóráig tarthatott a tébolyult monológ, de senki sem törődött velem, dugig volt a hely az ilyen magányosan brummogó, elveszett fazonokkal. Valami nehéz, ragadós sár fordult ki belőlem. Már rég otthon kellett volna lennem, tudtam, hogy nagymamám a tévét bámulja, addig nem bír lefeküdni, amíg haza nem érek, hallgatózik, mikor fordul a kulcs a zárban. Mégis megvártam, amíg Félix elszámol és végez.

Rögtön kijózanodtam, amikor megláttam, hogy Erika is velünk tart. Megállt a csárda mellett, az útszéli kavicsosban és tanácstalanul ránk nézett. A fiúja szokott jönni érte, de most hiába várta, kiütve hevert valami távoli buliban. Stoppolni kezdett, de senki sem vette fel. Akkor álltam ki az út közepére. Végre itt az alkalom, gondoltam, hogy valamit tegyek érte.

„Megőrültél, baszdmeg?!”, üvöltött a Lada sofőrje az ablakból kihajolva. Erika is megrémült, de nem volt ideje csodálkozni, megköszönte a segítséget, beugrott a kocsiba és elhajtottak. Úgy lesokkoltam a fickót, hogy nem volt ideje tiltakozni az új utas ellen.

Elöntött a diadal íze. Csönd támadt az országúton, az autók eltűntek, Félix az árokban ácsorgott kábultan, én meg elhasaltam az aszfalton. Egyszerűen fogtam magam és lefeküdtem az útra. A napközben begyűjtött forróságot a puha aszfalt visszasugározta a bőrömre. Éreztem, ahogy átmelegszik a testem. Eggyé váltam azzal a képpel, amelynek látni akartam magam. Egy költő feküdt az úttesten, belesüllyedve az izzó kozmoszba.

„Itt akarok maradni örökre”, motyogtam. „Én sem akarok élni, ha Erika gyereke meghal.” Láttam magam kívülről, mint egy drámai hőst egy darabban. Olyan modorosan beszéltem, mintha színpadon lépnék fel. Aztán fényszórókat fedeztem fel a távolban. A hátamra fordultam és rágyújtottam. „Jöhet akármi, nem érdekel”, jelentettem ki. „Ne csináld ezt, hallod?”, dünnyögte Félix az árok biztonságos mélyedésében.

Fújtam a füstöt és néztem, ahogy a fényszórók közelednek. Mintha két csillag ereszkedne le értem. Jó volt tudni, hogy bármikor felugorhatok. Csak rajtam múlik és erre is, arra is csavarhatom a történetet. Az izmaim, a csontjaim hallgatnak rám. Most még megtehetem. Amíg forró a nyár és a bőrömet égeti a bitumen, én írom a történetemet. Néztük egymást, mint időtlen ellenfelek, én és a két lámpa.

Nem emlékszem, mikor és hogyan tápászkodtam fel. Rémlik, hogy a kocsi közvetlenül mellettem húz el, a karosszéria súrolja a bőrömet. Égő érzés maradt utána.

Egy héttel később, egy szeles délután bicikliztem be hozzá a városba. Még buszjegyre se volt pénzem, nagymamám minden juttatást megvont a részeges tivornyák miatt. Lángolt a combizmom, mire beértem. A kórház mellett állt egy virágbolt. Három szál fehér rózsát vettem. A vöröset túl romantikusnak találtam és nem akartam, hogy a gyökér motoros faggatózni kezdjen. A szobaszámot Félix derítette ki, de nem mertem elmenni az ajtóig. Megkértem a portán egy nővért, hogy vigye be. Mondtam a lány nevét, kezébe nyomtam a csokrot és diszkréten eltűntem. A szirmok közé rejtettem az új verset.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.