Azt hiszem, ezt a kötetet egészen más szemmel olvassa egy messziről jött ember. Aki nem őslakosként él valamely városban. Aki nem Veszprémben született, mint Fenyvesi Ottó, sohasem fogja megtudni, milyen érzés, ahogy az ember az évek során egyszerre veszprémi lesz, veszprémivé válik. Ahogyan lassan ki- és megismeri, illetve megszereti ezt a várost. Ahogy először alig néhány ismerőst tudhat maga mellett, aztán idővel megszilárdulnak a kapcsolatok, viszonyok szövődnek, barátok teremnek. Ezt a szorongató érzést, a kezdeti bizonytalanságot és átmeneti elveszettséget, az első lépéseket és az otthonteremtés fázisait, ahogyan Veszprém és általában egy barátságos kisváros befogadja a távolról érkezőt, csak az ismerheti, aki nem itt született.
Persze Fenyvesi Ottónak, egyszerre volt könnyebb és nehezebb. Részben könnyebb, hiszen költői pályája nyomán szinte azonnal befogadó közegre lelt. De valójában sokkal nehezebb, hiszen az ő vajdasági otthonát a délszláv háború szétrombolta. Az ember egyik legelemibb traumája, az otthon elvesztése vezette őt ide. Nem önszántából érkezett, hanem új otthont keresett önmagának és családjának. A Némely részletek című könyvéből az is kiderül, hogy megtalálta. Talán nem is találhatott volna szebb régiót hazánkban. Veszprém és a Balaton-felvidék valóban olyan hely, ahol minden művész és gondolkodó ember megfelelő otthonra lelhet.
Ha futólag, egy felszínes pillantással mérjük fel ezt a kötetet, talán most azzal folytathatnánk, hogy túlságosan eklektikus és esetleges. Látszólag ésszerűtlenül váltakoznak benne különféle műfajok és szövegtípusok. Megtalálható benne az áttelepülés megrázó krónikája, aztán más naplódarabok, feljegyzések, képek, illusztrációk, olvasmányélmények, kritikák, sőt még egy különös filmtár is, rövid szinopszisokkal. Ahogy az alcím is mondja: Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok. Vagy ahogy a fülszöveg említi találóan: kollázskönyv. Egymáshoz illesztett részletek, melyeket csak a szamurájok kódexéből, a Hagakuréből vett bölcsességek tagolnak.
Néha úgy tűnt, míg olvastam, hogy átgondolatlanul túlterhelt. Nem kerek, nem tiszta, hanem zavarba ejtően fésületlen és szabálytalan. Aztán a kötet derekánál rádöbbentem, hogy téves irányt követtem. Hiszen más szövegekhez hasonlítva talán valóban egy rendezetlen matéria benyomását keltheti, de Fenyvesi Ottó művészete sohasem volt szabályos, kiszámítható és lekerekített. Ahonnan és amiről ő ír, az nem én meg a világ megnyugtató egységét mondja el, hanem éppen ellenkezőleg: a sérülékeny szubjektum és a törékeny létezés ellentmondásos, megfoghatatlan, a szépet és a rosszat, csodát és tragikumot egyszerre felmutató, szertelenül érzékelhető totalitását ábrázolja.
Ezt a lírai sokszínűséget pedig támogatja az a körülmény is, hogy a szerző az irodalmon kívül ugyanolyan természetességgel mozog a képzőművészet, a film és a zene területén. Számára ezek a társművészetek magától értetődő módon ötvözhetők, szabadon átjárhatóak, sőt lényegében csak együtt, egymás kontextusában képesek jelentést adni sajátos világának. Ezzel pedig azt a tradíciót követi, amely mindig is a vajdasági magyar avantgárd meghatározó jellemzője volt, egy olyan kulturális hagyomány örököse és folytatója, aki az anyaországba is magával hozta a délvidéki szellemiség levegőjét.
Minderről és elsősorban önmagáról vall új könyvében. Mert a Némely részletek vallomásos kötet. Aki a szerzőt a művészetéről, eddigi munkái, kulturális tevékenysége alapján ismerte, ezúttal olyan személyességre lelhet, amelyből egy érzékeny, a világra és önmagára intenzíven, izgalmasan reflektáló szerző portréja bontakozik ki az olvasó előtt. Megismerhetjük a múltját, emberi és szellemi kötődéseit, és megtudhatjuk milyen problémák foglalkoztatják.
Ugyanakkor Fenyvesi Ottó kötete a kifejezés abszolút pozitív értelmében anakronisztikus és korszerűtlen. A Némely részletek vezető szólama, legbelső, oldalról oldalra visszatérő hangja és mondandója ugyanis, hogy a rock and roll véget ért, elveszett. Mindaz, ami valaha szellem és lázadás, ellenkultúra és egyéniség volt, mára alapjaiban átalakult vagy eltűnt. Ez már nem az a világ, ahol a Stones vagy a Ramones játszott. Ez az idő már valóban sokkal sekélyesebb. Fenyvesi Ottó egy olyan nemzedék rezignációját örökíti meg, amely még hitt abban, hogy a rock és a költészet a világ megváltoztatásához szükséges, nélkülözhetetlen létállapot. Ezek az idők véget értek és aki elolvassa ezt könyvet, őszintén osztozni fog a szerző szomorúságában.
Még szerencse, hogy a keserédes hangnem nem nélkülözi a humort sem. Azt írja például egy helyütt, a focival kapcsolatban, hogy a hetvenes években a holland labdarúgásban volt egy kedvence, bizonyos Hullshoff, aki egy meniszkusz nevű sérülés miatt kimaradt a holland válogatottból. Amikor ezt a szót akkoriban hallotta, barátaival közösen a futballpályán való lazsálásra és általában a gyenge játékra ezt a kifejezést használták: „meniszkuszunk van.” Azt hiszem, fél évszázaddal a rock and roll megszületése után kijelenthető, hogy elrontották a játékunkat. Az új évezrednek egyelőre súlyos meniszkusza van.
(Az írás nyomtatásban megjelent: Magyar Szó, 2010. február 8.)
http://www.magyarszo.rs/hu/2010_02_06/kultura_irodalom/9164/