Lenyűgöző látványvilág, vizuális kompozíciók, na és természetesen a csodálatos kutyák. Pontosabban, az a szabadságvágy és az igazságérzet érvényesítésének elemi szükségletéből fakadó jogos harag, amelyet az emberi elnyomás ellen lázadó kutyák ennyire közvetlenül, a szó szoros értelmében húsbavágóan kifejeznek. És amely könnyedén átragad a nézőre: a kutyák rohamában mintha csak a mi elfojtott és hirtelen kiáradó indulatainkat ismernénk fel. De ahhoz, hogy ez a hatás megképződjön, hatalmas alkotói vízió kellett.

A Fehér isten izgalmas mesefilm, ezért túl sok valóságot nem érdemes számon kérni rajta, ebben a műfajban viszont csaknem kifogástalan munka. Persze akadnak apró hibái, főként a színészválasztás és a színészvezetés terén mutatkoznak problémák. A kislány ügyes, kedves arc, bár nem minden ponton elég markáns a jelenléte. De leginkább az apa figurája terheli meg a filmet, akit szerintem meggondolatlanul Zsótér Sándorra bíztak. Még szerencse, hogy a kislány édesanyját játszó Horváth Lili csak pár percre tűnik fel, mert ő még Zsótérnál is rémesebb. De lehet, hogy ezek a gyengébb alakítások csak a mi hazai színházérzékeny fülünket és szemünket bántják annyira, akik itthonról halljuk a saját színészeinket, és talán a külföldi közönségnek fel sem tűnne. Említsük meg viszont azokat is, akik kiválóan teljesítenek: én főleg Thuróczy Szabolcs és Gálffi László játékán ámultam, és a rendező által megszemélyesített mellékalak is tetszett.

Talán lehetne számon kérni a történeten is egy-két apróbb hangsúlyt vagy árnyalatot, hogy például miért nem olyan kifinomult és eredeti, miért klisések néhol a szálak, csakhogy itt a hősök nem emberek, hanem kutyák. A történet pedig csak kulissza. A leosztás világos és tiszta. Mi a kutyákkal vagyunk, akiket az ember kizsákmányol és bánt. Az ember ugyanis, mint faj, ebben a filmben szándékoltan egysíkú képet mutat. Rideg, aljas lény, aki csak a saját hasznát látja és minden más fajt leigáz.

Bizony egyértelmű az üzenet, a film az elnyomottak, a kisebbségek, a perifériára szorult lények, fajok sorsát és helyzetét ábrázolja, a bosszúálló kutyafalka metaforikusan azt dörgöli a képünkbe, hogy jó lenne végre elfogadnunk őket. Nem erőszakkal, hanem szeretettel fordulni feléjük – és ennyi nekik tulajdonképpen elég is. Ha ezt megkapják, megnyugszanak. Ezt mutatja meg a lélegzetelállító utolsó félóra és a torokszorító zárójelenet.

Többek szerint épp a szájbarágós üzenet a film gyenge pontja, de ezt szerintem azok hangoztatják, akik túl sokat olvastak a filmről, mielőtt látták volna. Tiszta, érintetlen szemmel és előfeltevések nélkül nézve ez a metafora érthetően, de cseppet sem mesterkélten vagy didaktikusan fogalmazódik meg. Hanem pont olyan világosan, ahogy egy jelentéses filmben, amely egyetlen képpel is mindent magába foglal: a gyerek trombitával és biciklivel, nyomában a kutyákkal, erőteljes, szép hadüzenet a tolerancia nélküli világnak.

A Fehér isten tehát nem tökéletes, ám a hibáival is teljes, vizuálisan elképesztően professzionális, megindító és varázslatos, ugyanakkor drámai mű. Aki nyitott szívvel nézi ezt a mese-thrillert, azt a kutyák egyszerre szomorú és dühös tekintete, na és persze az utolsó kép még napokig kísérteni fogja.