Amikor először láttam tizenhét évesen a Tűz van babámat, egész éjjel nem tudtam aludni. Ez tényleg így történt: reggelig forgolódtam az ágyban, félóránként felkeltem, ittam egy pohár vizet, folyamatosan a tűzoltóbál képei tolakodtak elém, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogyan lehetséges ennyire tökéletes műalkotást létrehozni. Egyike volt azoknak a filmeknek, amelyek nem egyszerűen felkavartak, hanem megváltoztatták egész addigi életemet. Sőt még tovább megyek: akkora szellemi erőforrást adott, amely a mai napig kitart. Senki sem tudta ilyen brutálisan megmutatni az esendő, szerencsétlen ember igazi arcát, ahogy ő tette a korai cseh filmjeiben. Senki sem tudta ennyire kegyetlenül ábrázolni a világ abszurditását. Egyszerre kellett röhögni és sírni azon, amilyenek vagyunk. A vicc az, hogy az egyik legnagyobb cseh rendezőből végül az egyik legjobb amerikai rendező vált. Sikerült neki, ami keveseknek: művészileg és anyagilag is sikeres filmeket rendezett Amerikában. Nem volt könnyű út, egy remek könyvben be is számolt arról, milyen nehézségeket jelentett. És bár ritkán tudta megismételni a korai színvonalat, a Száll a kakukk vagy az Amadeus egyértelműen remekművek. Ma egy olyan ember távozott, akitől felfoghatatlanul sokat tanultam és egy jelentős részemet neki köszönhetem. Nem lennék ma az, aki vagyok, Milos Forman nélkül.