Először nem is tudtuk, hogyan került ide, mert egyszer csak megjelent a sarokban, a virágok mellett, ahol a tévé is van. Néztük a tévét, az apám, az anyám, a kisöcsém meg én, és épp csak egy rövid áramszünet volt, hirtelen sötét lett, aztán amikor újra visszajött a világítás, ő már ott állt, mint egy gumiállatka, pont olyan, amilyent a játékboltokban kapni, csak sokkal nagyobb annál, a kövér testével és a két furcsa ormányával, amik zölden meg pirosan villogtak, mintha egy megbolondult jelzőlámpa volna.
Az egész család megijedt, pedig én szóltam napokkal korábban, hogy idejön majd, meglátogat minket, talán itt is marad, aztán az öcsém játszani is kezdett vele, az ujjával nyomogatta az ormányait és azt kiabálta, hogy ez egy nagy csiga, és ahogy hozzáért, a zöld és a piros szín átváltott kékbe meg sárgába, már teljesen olyan idétlen gumidínónak látszott, mint amilyet a gyerekeknek vásárolnak karácsonyra.
Aztán hirtelen megint elment az áram és amikor újra világos lett, ő már eltűnt, csak egy ember maradt helyette, egyszerű, kissé pocakos, negyven év körüli, kopaszodó férfi, akin semmi különös nem látszott, azon kívül, hogy betévedt a lakásunkba, pedig senki sem hívta. Csak én tudtam, hogy ő a barátom és a kedvemért érkezett, de mindenkinek segíteni fog, az anyámnak a háztartásban, az apámnak kint a kertben, az öcsémnek a leckében, nekem meg abban, hogy végre ne érezzem egyedül magam.
Fel kell őt tölteni, mondta. Ahhoz, hogy újra csodalény legyen, le kell kapcsolni a villanyt, ki kell húzni a konnektorokból a zsinórokat, ő így töltődik fel, ha nincs a közelében semmilyen elektromosság, aztán várni kell türelmesen a sötétben, hogy újra gumivá váljon a teste.
Akkor lekapcsoltuk a világítást, minden madzagot kihúztam és elsötétítettem az egész lakást, vártunk kitartóan, de amikor negyedóra múlva mindent visszacsináltam, még mindig csak ez a kövér férfi állt ott magában a virágoknál. Magyarázkodni próbált, hogy ehhez neki sokkal több idő szükséges, mert hosszú utat tett meg, mire eljutott hozzánk, nagyon fáradt, talán egy egész éjszaka kell ahhoz, hogy átváltozzon. Egyébként néha, képzeljük el, amikor emberként közlekedik az utcán, még nappal is, váratlanul visszaváltozik, a lábai két óriási tappanccsá nőnek és döcög esetlenül a járdán, mint az állatjelmezbe bújt szendvicsemberek. A járókelők általában nem csodálkoznak, mert megszokták már a különös figurákat, csak azok ijednek meg, akik éppen szemtanúi annak a pillanatnak, amikor hirtelen gumifigura lesz.
Az apám javasolta, hogy feküdjünk le, pihenjük ki magunkat, reggel majd meglátjuk, sikerült-e. Őt otthagytuk a nappaliban, anyám megágyazott neki a díványon, mire közölte, hogy neki alvásra egyáltalán nincsen szüksége, mert valójában nem élőlény, nem állat és nem is ember.
Reggel ébredés után persze az volt az első dolgom, hogy megnézzem, de sehol sem találtam. Aztán zajt hallottam és kifutottam az udvarra. Nagyon vicces volt, a nagy lábaival és a böhöm testével, ahogy a cseresznyefa alatt a kutyával játszott, vagy nem is játszott, inkább ingerelte őt, mert a németjuhászunk megállás nélkül ugatott, nem bírta felfogni szegény, hogyan kerül az udvarra ez a hatalmas baba és miért villognak az ormányai, sőt már az egész teste.
Odarohantam és átöleltem. Felkapott magához és tovább mozgott, már szinte táncolt, éreztem a bőrét, de nem igazi bőr volt az, hanem tiszta gumi, mint egy labda felszíne, csak puhább és rugalmasabb. Az anyám és az apám az ajtóból néztek minket, nekik is integetett, én meg azt kiabáltam, hogy most már nyugodjanak meg, ne aggódjanak, most már minden jó lesz, nem kell félnünk semmitől, mert ő velünk van. Csak az öcsém sírdogált a küszöbön, pizsamában, mert érezte, hogy engem jobban szeret, hogy ő valójában az én barátom, hiába mondtam neki, hogy ne bőgjön már, neki is segíteni fog.
Így álltunk az udvaron, a napsütésben, a zokogó kisöcsém, anyám és apám boldog arccal, a kutyánk kissé megzavarodva, meg én, fent a magasban, a villogó gumibőrére tapadva, az ormányait nyomogatva, míg ő billegett középen a mókás fejével. Erre vártam. Mindig tudtam, hogy így lesz. Hogy egyszer majd minden jó lesz.
A kispróza a Vár Ucca Műhely irodalmi és művészeti folyóirat 45. számában jelent meg. 2014/3.