A magam részéről találtam benne írói és rendezői hibákat, és sajnos szerintem a lélektani szál sincs eléggé kidolgozva, mégis úgy érzem, hogy a maga esetlenségével együtt ez a legizgalmasabb és legambiciózusabb magyar film, amit az utóbbi időben láttam.

Több figyelemre méltó vonása is van. Egyrészt a bátorsága, amellyel képes egy hihetetlenül kényes és aktuális témához nyúlni, a legkisebb didaktikai szándék, erkölcsi állásfoglalás vagy társadalmi üzenet nélkül, csupán egy személyes történet szűkszavú, eszköztelen elbeszélésével. A másik és talán még fontosabb, hogy a bevándorlók kálváriáján túl, illetve rajtuk keresztül rólunk, magyarokról is szól.  Ez a kép pedig cseppet sem örvendetes, hanem sokkal inkább lehangoló. Bizony, Az állampolgár rettentően szomorú film, pedig nem akar az lenni, de a történet logikájából adódóan nem is lehet más. Mindehhez Wilson, azaz Dr. Cake-Baly Marcelo puritán játéka olyan telitalálat, amely szinte önmagában elviszi az egész mozit.

A filmben több méltó előd jelenlétét is felfedeztem, kezdve természetesen Fassbinder A félelem megeszi a lelket című alapvetésétől egészen a Leigh- és Loach-féle kőkemény brit szociodrámákig, és Vranik Roland egyáltalán nem vall mellettük szégyent, sőt végül felnő hozzájuk. Ha még egy kicsit érlelték volna a forgatókönyvet és több időt töltöttek volna a szereplők közti konfliktusok részletgazdagabb ábrázolásával, akkor most akár remekművet is kiáltanék. Így viszont „csak” egy nagyon okosan megcsinált, őrülten fontos film született, amelyet minden magyar állampolgárnak látnia kellene.