Rossz kritikusként, ahogy mondani szokás, először egy személyes vallomással kell kezdenem. Nagyapám halála óta a halállal foglalkozom. Mielőtt láttam volna őt a halálos ágyán, két nappal az „elkerülhetetlen” előtt, egészen addig hajlamos voltam hinni abban, hogy sosem öregszem meg. Nem gondoltam a saját halálomra, vagy ha igen, kamaszon, tizenhat évesen, csak mint egy logikus, filozófiailag indokolt elhatározásra, hogy szenvtelenül megszüntessem magam a világban. Azt gondoltam, nem számít, ha elveszítem az életem, hiszen az úgyis a suta véletlen eredménye.

Aztán az öngyilkos gondolatok helyét átvették a nemi évek. Hosszú évekig a Camus-féle „közöny és részvét” határozta meg világképem, a Szentkuthy-féle „barokk hedonizmusban” és Proust „nárcisztikus-szexuális túlérzékenységében” fürödtem. Nagyapám halála óta mindez megváltozott. Úgy tekintek a mindennapjaimra, mint a mostban megtörténő múltra, mint a saját eljövendő halálom előzményére. A megélt idő azt jelenti: erre fogok hát majd sóvárogva emlékezni haláltusám napjaiban. Már ha körülbelül ugyanúgy végzem, ahogy ő: betegen egy halottas ágyban, az elhúzódó agónia állapotában. Hiszen talán eltűnhetek hirtelen is, mondjuk egy balesetben.

Polcz Alaine írásaival korábban nem foglalkoztam. Tudom, hogy az irodalmi kánon részévé lett, hogy a kilencvenes években már nem csupán úgy tekintettek rá, mint Mészöly Miklós feleségére és úttörő tanatológusra, akinek munkássága nélkül ma iszonyú hiányos volna a halálról és a gyászról való közös tudásunk. Írónő vált belőle, mégis más írókat olvastam. Többek közt épp a férje regényeit. Alaine számomra, ahogy, valljuk be, sok kívülálló tudatlan olvasó számára sokáig Mészöly árnyékában maradt. Zavart az is, hogy bár kultikus művész-értelmiségi házaspár voltak, mindig ott lebegett köztük és bennük a Hit aurája, amellyel én kezdettől fogva nem tudtam kezdeni semmit sem. Se Mózessel, se Jézussal, se Mohameddel, se Buddhával. A filozófia világmagyarázatainak istenvariációival sem. Így a Saulus sem volt rám hatással. Persze az is lehet, nem értettem meg, így hát újra kell olvasnom majd. Ebből a szempontból egyedül Hamvas Béla Babérligetkönyves írásai tetszettek, aki a „tamariszkusz alatt” egy pohár borban és cigarettában, meg a tengerben fedezte fel és látta meg egy nagyobb Erő jelenlétét.

Nagyapám és Polcz Alaine halála közel esett egymáshoz az időben. Először nagyapám „simult bele a kozmoszba” tavaly februárban, aztán Alaine halálhíre jött szeptemberben. Amikor halálról szóló írásokat kerestem, hogy válaszokat találjak a gyászra, az emberi test és saját halottam eltűnésére, óhatatlanul Alaine szövegeibe botlottam. Hiszen ő volt az egyetlen a honi írótársadalomban, aki élete fundementumává tette a halállal foglalkozást. (S persze fontos említeni Nádas Péter Saját halál című hatalmas írását, amelyet frissiben, 2000-ben, már az első ÉS-publikációkor lelkesen olvastam.)

De Polcz Alaine nem csupán a haldoklók értő és együttérző orvosa, a halál művésznője volt, hanem több is annál. S hogy mi pontosan, az valójában csak most derült ki számomra, miután megjelent a halálnaplója. Nem trappolok tovább, ez a könyv címe. Nem írta, hanem diktálta. Körülbelül egy év, a teljes fizikai leépülés krónikája. Semmi nagy formátumú szövegszervező eljárás, irodalmi trükk, csak puszta gondolatok, tényrögzítések. Mégis akkora irodalom, hogy pár oldal után főbekólintja olvasóját.

S ami meglep: Alaine szövegében a Hit egészen másként jelenik meg, mint a templomban. Nem zavaró ájtatosság vagy szédült áhítat, gyáva kapaszkodó vagy keresztény maszk, hanem egy különös, természetes tudás nyelvi aktusa. Az ima sem egy térdeplő hívő motyogása az oltár előtt, hanem személyes viszony a transzcendenssel. Így aztán, ateista öntudat ide vagy oda, egyáltalán nem zavart, hogy Alaine hisz a magasabb létezésben. Amelyet egyébként az utolsó pillanatig próbált megőrizni, kapcsolatban maradni spirituális énjével.

Arra is gondoltam közben: lehet, hogy a metafizika elfogadása részemről nem is egészen a szerző érdeme, hanem egy szükségszerű belső változás eredménye, a halállal való megrázó találkozás miatt? Lehetséges, hogy egy út elején állok, s halálom percében én is egy zsoltárral búcsúzom majd a világtól, ahogy Polcz Alaine? Csakhogy egyelőre nem tudom elképzelni magam a hit állapotában. A halálon túl, hiába minden évezredes hiedelem, szerintem semmi sincsen. Beszélgettem erről néhányszor nagyapámmal és egyetértett velem. Az volt a közös koncepciónk, hogy ha nem emlékezhetünk az elmúlt évezredekre, akkor az örökkévalóságról sem lesznek tapasztalataink. Adatik pár évünk ebben az élet nevezetű különös térfogatban, aztán vége.

Alaine haláltudása azonban sokkal nagyobb, mint azt gondolni mertem volna. Mindent tud a haldoklásról, a haldoklók érzéseiről és egészen természetes meggyőződése, hogy kell lennie valaminek az életen túl. A könyv mégsem a lélek utazásáról vagy a túlvilág illúziójáról szól. Hanem arról, hogyan éli meg egy olyan ember az elmúlást, aki egész életében a halállal foglalkozott. Vagy ahogy ő mondja teljesen hétköznapian, megőrzött humora segítségével: milyen az, amikor „a hóhért akasztják”. Minden jóindulatú híresztelés ellenére: kegyetlenül nehéz. És erről az átmenetről olyan őszintén és színvonalasan vall, ahogyan előtte talán nem tette soha senki sem. Azért akarja mindenképpen létrehozni a halálnaplót, hogy segítsen az olvasóinak. Hogy mit kell tenniük, amikor eljutnak ide, hogy mire számíthatnak és milyen támaszokat találhatnak.

Szerencsére ebben a munkában Alaine-nek volt támasza és segítsége. Jó barátok, kollégák, hozzátartozók serénykednek körülötte a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel. Néha már zavaró is a vendégforgalom, „mondják a semmit”, elfárad tőle. Fekszik az ágyban s beszámol arról, mi történik ilyenkor. Kemény harc ez, miközben a gyógyíthatatlan betegség mellett még egy váratlan combnyaktörés is bekövetkezik, amely végleg elszakítja a világtól, szinte teljesen magatehetetlenné válik. Mégis minden erejével arra törekszik, hogy befejezze a munkáját és megőrizze méltóságát ebben a helyzetben is.

Előre megrendeli és házhoz szállíttatja a halotti ruháját és a koporsóját. Határozott kérése, ezt nyilatkozatba is foglalja, hogy ne szállítsák be halála után a proszektúrára fagyasztani, mert ott bizony néha méltatlanul bánnak a testtel. Márpedig ő pontosan tudja, hogy a lélek akkor még a test közelében tartózkodik és látnia kell majd, milyen hanyagul, durván bánnak vele. Elmondja, milyen jogai vannak a haldoklónak és a halottnak, nem kell feltétlenül beleegyezni a temetkezés menetrendjébe, amelynek az anyagi haszon az egyedüli rugója. A halálüzlet helyett az ősi rítust, a szertartást hiányolja. „..néhány éve foglalkoztam azzal, hogy milyen sokba kerül a temetés, hogy szegény ember azért nem tudta eltemetni a halottját, mert nem volt rá pénze. És ahogy telt az idő, nőtt a számla. .. Hogy jutottunk idáig a falusi temetéstől, amikor megásták a sírt a barátok, a rokonok, és vállon kivitték a házból a koporsót a temetőbe, és elhantolták? Mi volt a fizetség? Kalács és pálinka.”

Diktál, rendezi a kéziratait. Miközben folyamatosan küzd a halállal és a kételyeivel. Nincs halálfélelme és az angyalaival beszélget, a tiszta tudatba, az alkotókedvbe kapaszkodik, csak a saját teste és a fájdalom kínozza. A morfium némiképp segít, mi több, érdekes módon, és ezen maga is csodálkozik, nem homályosul el tőle az agya, inkább ösztönzi. Az éjszakák hosszúak és borzalmasak, minden reggel csuromvizesen ébred, hol székrekedése, hol hasmenése van, a felfekvés is gondot jelent, az ürítés, a mozgás minden pici mozzanata óriás erőfeszítésbe kerül. „Hogy ennyi gondot adjon a testem, hogy tulajdonképpen reggeltől estig vele kell törődnöm, elképesztő.”

Ennek ellenére mindent elfogad, csak azon bánkódik, miért olyan türelmetlenül viseli a fájdalmat. A végső tanulság az, hogy hiába a felkészülés, a rengeteg tudás és közvetett tapasztalat, valóban nehéz, vagy inkább sokkal nehezebb minden, mint ahogyan előzőleg gondolta. „Mindent megkapsz, amitől féltél”, jelenti ki. Aztán kicsivel később: „Azt hiszem, meghalni nagyon nehéz. Sic. Kimondtam”. S végül eljön az az idő is, amikor már a tudat is megtántorodik: „..egy tudatködös bizonytalanságban úszkál az ember”.

Az új évezred médiája, mint minden emberi tapasztalatot, a halál aktusát is giccsé degradálta. A halálgiccs televíziós műsor, mindennapos program. Gyógyíthatatlan betegek, haldokló gyermekek és balesetek peregnek garmadával a képernyőn, a hamis részvét, az ízléstelen, hatásvadász dramaturgia és narráció gusztustalan lekvárjában pácolva. Polcz Alaine szövege azonban egy hatalmas szellemű haldokló naplója, a halálra készülődés minden igaz mozzanatával. Felkavaró, megrendítő, szellemes, döbbenetes erejű munka. Ideje átértékelni a beidegződéseket. Más szövegvilág ez, mint a mester kíméletlen műgonddal felépített regényei, de ugyanolyan nagy. Mától evidencia, hogy Polcz a magyar irodalom Mészöllyel egyenrangú írója.