Most lobban el

img167.4

 

Egy ovális alumíniumtálcán égettem el a verseket. Folytak a könnyeim, nyakaltam a bort, hisztérikusan szívtam a cigiket és az öngyújtómmal lángra lobbantottam őket. A szőke lányt, akivel idejöttem, nem láttam órák óta. A kastély toronyszobájában, régi, leharcolt parkettán ültem, recsegett-ropogott alattam, ahányszor csak megmozdultam. Ahogy a tűz a lapokba kapott, a gépelt papírok sarka felkunkorodott, egy darabig szenvedélyesen égtek, mintha a rájuk írt vágyak beteljesülhettek volna, aztán mind szürke pernyévé lohadtak.

Éjfél volt, mint egy rossz regényben. Talán nem is létezem, hanem egy őrült elme teremtménye vagyok, ő találja ki a tetteimet, én csak tehetetlenül követem, ahová a tolla vet. Hallgattam, ahogy odakint szól a zene a folyosón, valaki Pink Floydot énekel, gitárt penget. Véget ért a napi mantra, a tábor kocsmává széledt, a költők alkoholtól beindulva nyüzsögtek.

Már idejövet, a buszon féltékennyé tett. A szűk tiszai hídnál, amely egyszerre csak egy járművel bírt el és várnunk kellett, míg a szembejövő kocsi elhúz, kihasználta az alkalmat és kérdezett valamit a lenyalt hajú fazontól, aki a felszállás óta figyelte. A tíz nap még el sem kezdődött, de már egy fenyegető szökőár feszültsége magasodott bennem. Aztán kiáradtam és mindent elsöpörtem.

Hamar kiszúrtam, hogy a felolvasásokon is egymást bámulják. Nem zavartatták magukat, nyíltan szemezgettek. Fura volt, hogy ez a tenyérbe mászó bika is szerepel a kötetben. Először nem is költőnek, hanem focistának néztem, vagy a kastély gondnokának, aki nyírja a sövényt és tisztítja a szökőkutat. Biztos voltam benne, hogy rímekbe szedett tájleíró költeményekkel bombázza a kiadókat. Inkább vakuljak meg, semhogy elolvassam őket. Közelébe sem érhet az én vérrel írt soraimnak, amelyet a szerkesztő egy őstehetség korai mesterművének nevezett. A túlzó bókot nem utasítottam vissza. Tizennyolc évesen még zseninek hiszi magát az ember és megrészegítik az alaptalan dicséretek. Ez a bizonytalan dicsfény jelentette szőke útitársamnál az egyetlen tőkémet. Két éven át több száz émelyítő ódát írtam hozzá, hogy végül aznap éjszaka mindet elégessem.

A hamutartómban gyarapodtak a csikkek, az üveg kiürült, a könnyektől vörösre dagadt a szemem. Egyszer csak kinyílt az ajtó és belépett. Nem érdekelte, hogy a földön heverek összetörve, durcásan végigvonult a szobán, a táskájába nyúlt, valamit keresett. Még ő volt megsértve. Csak kifelé menet pillantott rám, részvét és undor villant a szemében. Nem láttam, mit tart a kezében, de mérget vettem volna rá, hogy óvszert.

Akkor már hat órája vergődtem. Ebéd után kopogott be a szépfiú, ő meg kiosont hozzá a folyosóra. Nem kérhettem számon, miről diskurálnak. Együtt érkeztünk, én fizettem a részvételi díjat, közös szobát kértünk, de nem voltam a pasija. Örülhettem, hogy egyáltalán eljön velem a táborba. Kegyes volt hozzám, amikor beleegyezett. Előző este vacsoránál úgy mutattam be a többieknek, mint a múzsámat. Affektálva helyeselt és a felelősségét hozta szóba. De hamar elpárolgott a felelősségtudat, amint a természetes ösztönök beindultak.

Késő délután fedeztem fel őket a toronyablakból. Mintha direkt nekem rendeztek volna műsort, előnyös kilátás nyílt az eseményre: az orrom előtt, lent a folyóparton romantikáztak. Tehetetlenül néztem, ahogy a két sziluett a naplementébe olvad. Megbontottam a szamorodnit, amit még közösen vettünk az előző nap a faluban. Vagy hússzor bőgtem végig a Hotel California gitárszólóját. Attól szenvedtem legjobban, hogy nem tudtam, mit csinálnak. A rémképeimmel kellett kitöltenem a történetüket. Nádfedeles tiszai vendéglő, a kockás asztalterítőn szétfolyó gyertya, cigányzene, egymásba kulcsolódó kezek. Vad hempergés a buja fűben. Üres szoba a kastély néptelen szárnyában, a holdfény megvilágítja a robusztus legény ülepét, ahogy hátulról gyakja.

Nem tudtam, meddig tarthat ez a radikális állapot. A versek elégtek, a bor lecsúszott, a könnyem elapadt, cigim még volt, a tüdőm elveszett a nikotinfelhőben, de semmi sem segített. Eljutottam a fizikai határokig. Akárhogy rombolom a testemet, a kínok úgysem csitulnak. Vagy kinyírom magam, vagy muszáj visszamenekülni az életbe. Leugrom a toronyból a díszkavicsba, vagy a javamra fordítom a csalódásomat. Hiszen odakint értelmes lények zajonganak, én meg itt rohadok egy szőke rongyot siratva, aki a nagyfarkú parasztköltővel kavar. Én barom, elpusztítom, amit írtam. Még ha ez nem is igaz, mert otthon mindenből volt másolat, a verseket mindig két példányban gépeltem, indigóval. De a pusztítás aktusa, a színpadias verségetés az illúzióimmal való leszámolást jelképezte. Hogy tudassam vele: a szerződésünket önkényesen felbontotta. Nem őrzöm meg őt az örökkévalóságnak. Most törlöm ki a nevét az irodalomtörténetből.

Megcsapkodtam hideg vízzel az arcomat és a folyosóra léptem. A hangok felerősödtek. A fal mentén belazult lányok és fiúk cigizgettek, a kastélyt ellepte a füst meg az alkoholszag, de annyira elbódultak attól, hogy végre megvitathatják egymással a firkálmányaikat, hogy ezt a tébolyító bűzt senki sem vette észre. Nem sokat tököltem, ledobtam közéjük magam és én is beszélni kezdtem. Itt semmilyen illemszabály nem volt érvényben, bármikor belevághattál egy mondat közepébe. Karinthyról kezdtem el valamit rizsázni és tíz perccel később lelkes falka verődött össze körülöttem, ezért behívtam őket a szobánkba. Ez lesz a bosszúm, gondoltam. Idecsődítem a fél kastélyt, nem hagyom őt pihenni, ha majd visszasunnyog az éjszaka közepén megbaszva.

Fellelkesültünk egymástól, nagy hangulat támadt. Egy aranyos csaj majdnem elélvezett, amikor elszavaltam neki fejből az egyik megsemmisült elégiámat. Bejött neki a „kék bánat vérzik az égen” meg a „szomorú tenger”. Égett a szeme, ahogy hallgatott engem, hullámos tincsek táncoltak a homlokában, kalocsai mintás fehér inget viselt és bőrkarkötő fityegett a csuklóján. „Lehet, hogy nekem inkább ilyen letisztult, népies beütésű csaj kell”, gondoltam, „a ledér nimfa helyett”. De amint jobban megfigyelhettem volna, újra megjelent az ajtóban a gyilkos szőke haj. Nem számítottam rá, hogy visszatér, sőt egy kicsit meg is feledkeztem róla. Ő is visszahőkölt egy pillanatra. Meglepte, hogy az előbb még itattam az egereket, most meg itt tivornyázok a fél táborral. De nem álmélkodott sokáig, fogta a táskáját meg a fogkeféjét, jött és ment, rám se nézett.

„Mi történt veletek?”, szólt rám valaki, miután elment. Nem felelhettem, hogy megcsalt. Ő nem a csajom, csak a versek tárgya. Eszköz a létezése, az alkotás előfeltétele. Rejtély, miért jött el velem a táborba. Talán a hiúsága hozta ide. Én meg abban bíztam, hogy a múzsákat is anya szülte. Hús-vér lény ő is, megkaphatom. De hamar értésemre adta, hogy ez lehetetlen. Nincs átjárás a két világ között. Valaki figyelmeztetett, hogy múzsák nincsenek, legalábbis abban az értelemben, ahogy én hadoválok róla, szóval felejtsem el, nevetséges, akiért pedig ennyire epedek, minden kétséget kizáróan csak egy beképzelt kurva. Valaki más felvetette, hogy vélhetően apa-komplexusa van, de túl részeg volt ahhoz, hogy komoly tanácsokkal lásson el, a többiek meg azt javasolták, ne is foglalkozzak vele, nem ilyen nimfomán buksza kell nekem, hanem egy érzékeny, bölcsész punci, aki odavan a szonettekért és átérzi a világfájdalmamat. Végül egy idősebb, durván elázott arc az önsajnálatom tetőfokán rám förmedt: „Mi a faszt picsogsz egyfolytában? Emlékszel, mit mondott Attila? Légy fegyelmezett!”. Attila, na persze. Hát hogyne emlékeznék, bólintottam. Mindig is utáltam, amikor valaki ennyire bizalmaskodva beszélt róla és csak a keresztnevét használta, mintha a haverja volna.

Hajnal felé járt, mire az utolsó költő is elszédelgett. Tengernyi csikk és halom borosüveg maradt utánuk. Én is több liter alkoholt és három doboz cigit eltüntettem, ekkora dózistól már rég fel kellett volna fordulnom, de a testem nem adta fel a küzdelmet, pörgött tovább az agyam. Elhatároztam, hogy megkeresem őket. Elnémult a kastély, amikor elindultam lefelé a lépcsőn, akár egy részeg kísértet. Vastag tiszai csönd húzódott a kastély kertjében. A hold ezüstöt szórt a feketén alvó rózsákra. Mintha belepottyantam volna egy opera díszletébe. Végigjártam a környéket, de a két menekülő szerelmest nem találtam. Akkor kezdtem el szaggatni a rózsákat. Virágokat akartam, rengeteget. Nem tudtam, miért, de ellenállhatatlan kényszer indított arra, hogy minél több rózsát begyűjtsek. Szép kis csokor jött össze, a tüskék felsebezték a bőrömet, vérző hüvelykujjal cammogtam visszafelé a lépcsőn, amikor valaki rám pisszent.

Vékony fiú billegett a lovagterem díszesen faragott ajtajában. „Itt vannak”, suttogta. Nem tudtam eldönteni, hogy egy kóbor poéta toppant elém az éjszakában vagy a kastély mesebeli szelleme. Dőlt belőle a szeszszag, alig állt a lábán, nem kellett volna komolyan vennem. „Ott”, mutatott az ajtóra. Felgyorsult a szívverésem. Próbáltam lenyomni a kilincset, de bentről kitámasztották az ajtót egy székkel. Benéztem a kulcslyukon. A látvány, amely elém tárult, jobban fájt, mintha az egész testemet tövisek szántják fel. Tisztán kivehető volt, ahogy az asztalon a szőke haj betakarja a ruhátlan férfitestet. Halk, ütemes mozgást is hallani lehetett. Eleget láttam, intettem a költőnek lesújtva, aki jóindulatúan bólintott. Felvonszoltam magam a toronyba, a zilált csokrot a hűtlen istennő ágyára dobtam és rázuhantam a sajátomra. Reggelre semmi sem változott, egyedül ébredtem, a halott csokor érintetlenül hevert a szomszéd ágyon. Így, hervadtan gusztustalan hányásnak látszott, mintha nemrég odarókáztam volna. Mellette vércsepp a fehér lepedőn: a felsebzett ujjamról kerülhetett oda.

Duzzadt képpel botorkáltam le a reggelihez. Elrágcsáltam két zsemlét üresen, a többiek kérdezték, mi a helyzet. „Mindent abba kell hagyni”, válaszoltam. Akik értették, elnézően mosolyogtak. Ott ült köztük a fura pofa is, aki éjszaka önfegyelemre intett. Kis noteszba jegyzetelt és most is szemrehányóan bámult rám. Lekullogtam a partra, kértem egy sört a lakókocsis büfében és rágyújtottam. Hűvös szél fújt, beborult az ég, csak a bő, fehér vászoningem lengedezett rajtam, de nem fáztam. Így, mosdatlanul, büdös szájjal, fésületlenül és másnaposan úgy éreztem, végre hasonlítok a bálványaimra, akik évtizedekkel ezelőtt egy tragikus éjszaka után, a fejükben új verset forgatva, pont ilyen kifosztva meredtek valamelyik folyóra.

Elterültem a stég deszkáin és figyeltem a hullámokat. Néztem, ahogy a vízbe dobott csikk eltáncol kis taréjokon a messzeségbe. Ennyi maradt belőlem, gondoltam. Csak egy hitvány cigarettavég vagyok, amely eltűnik a részvéttelen Tiszában. Meg akarok halni, határoztam el. Nem tudtam, hová lett az a sok magasztos gondolat, amely éveken át felemelő verssorokban öltött testet. Nem értettem, hogyan rabolhatták el a gondosan megteremtett világomat, egyetlen éjszaka alatt. Újra rágyújtottam és visszanéztem a kastélyra. „Légy fegyelmezett!”, hallottam a tegnapi fickó hangját újra és újra, de akárhányszor eszembe jutott, önkéntelenül folytattam is a verset: „A nyár ellobbant már”. És hiába próbáltam igazodni a figyelmeztetéshez, azt láttam magam körül, hogy még nyár van. Hiszen épp ez az a kurva nyár, ami most ellobban, gondoltam. Nem csillapodott bennem a fájdalom. Úgy éreztem, tök jogosan vagyok kiborulva.

A büfés kocsinál a tegnapi költők lézengtek, a kedves csaj is köztük volt, aki pár órája rágerjedt az elégett versemre. Világosban még bájosabbnak tűnt, mint éjszaka. Vászontarisznya lógott a vállán és egy zacskó kakaót tartott a kezében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.