Február végén eltemették anyámat.
Ők.
Nem én.
Én nem is létezem. Az anyám – legalábbis hivatalosan, sohasem szült meg.
Nem tudom, mit szólna hozzá, ha elmesélném neki, hogyan zajlott a temetése. Ha visszamehetnék a múltba, találkoznánk negyven évvel korábban, és felfedném előtte, milyen lesz, amikor leeresztik két erős kötélen a pokolba, 2017-ben.
Gondolom, csodálkozna. Elképzelem, ahogy ül a sérfenyőszigeti ház teraszán, azon a sok segget kiszolgált vesszőfonatos széken, a sötétített – a hetvenes években divatos – röhejes szemüvegében, és betoppanna hozzá egy középkorú, ismeretlen férfi, hogy bemutatkozás nélkül előadja neki, mi történik néhány nappal a halála után, és öt évvel az elméje teljes elsötétülését követően.
Hogy az egyetlen fia, akit ő szült meg, ez a három éves, szőke srác, aki most még itt rohangál mezítláb a kertben, egy marék gyermekláncfűvel a kezében, azon a napon valahol hátul, a hátrébb eső sorokban álldogál majd, magányosan és meglapulva, mint valami visszaeső tolvaj, mint egy bűnöző, hitvány gazember, akinek a saját létezését is szégyellnie kell.
Hogy a fiú, akit ő hozott a világra 1974-ben, szinte sompolyogva, egyedül érkezik a szertartásra, mert sem a feleségét, sem a kislányát nem meri elvinni magával, mivel a mostohaapja – azaz a te leendő férjed, édesanyám – fizikai veszélyt jelent a családjára.
Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy én valójában nem az egyszülött, hanem csak az elsőszülött fia vagyok anyámnak, hiszen volt neki egy második fia is, aki alig tíz napos korában meghalt, még nyolcvanvalahányban. Koraszülött babaként perdült a világra, fejletlen szervekkel, nem volt felkészülve arra, hogy ennyi levegőt feldolgozzon a tüdeje. Én is megsirattam, annak ellenére, hogy mostohaapám nemzette, és anyám szerint az Úr azért vette el, hogy ne halmozza köztünk – mostohaapám és köztem – a szükségtelen kötelékeket, amelyek már amúgy is túl sok nehéz láncot jelentettek számomra.
Mindenesetre most ugyanoda földelték el anyámat, ahol a másodszülött fia nyugszik, ez volt állítólag az utolsó kívánsága, hogy oda temessék, ahová a mostohaapámmal közös gyermekét. Akit talán még holtában is jobban szeretett, mint engem, hiszen tőle származott, az imádott zsarnoktól, aki életének második felében anyámnak az egész világot jelentette. Aki sokszor bántotta és uralkodott felette, aki elherdálta a lakását, az én örökségemet, akihez ő mégis úgy ragaszkodott, mintha egy föntről sugalmazott, megfellebbezhetetlen isteni programot teljesítene.
De bárhogy is, én vagyok anyám egyetlen fia, az egyedüli gyermek, aki életben maradt. És nem tudom, mit mondana, ha tudatnám vele, hogy a temetésén az első két sorban a mostohafiai és a férje feszítenek majd, tehát az úgynevezett „gyászoló család” formálisan, amelyről az újságban a fekete keretes gyászjelentés is említést tesz. Míg a saját egyszülött – vagyis elsőszülött – fia, valahol hátul kullog a sorban, kezében koszorúval, amelyet a szertartás kezdetén nem sikerül rábíznia a temetkezési vállalkozókra, így aztán ott téblábol vele még sokáig ügyetlenül, mígnem az elhantolás közben végre bátorságot gyűjtve, személyesen helyezheti el a sírdombra.
Hogy aztán a hosszabb visszautat választva, látványosan megkerülve egy idegen sírt, nehogy szembe kelljen néznie az úgynevezett hivatalos családtagokkal, a jogszerű hozzátartozók dühödt tekintetével, a pillantásokkal, melyek úgy szegeződnek a fiúra, mint a lövésre kész ágyúcsövek, szóval ezzel a kényszerű kerülővel újra visszasomfordáljon hátra, ahol a másod- és harmadrangú részvevők, távoli rokonok állnak lehajtott fejjel.
De a fia igazából nincs is jelen, mert a pap beszédéből és az egész gyászjelentésből kihúzták. Valaki kihúzta. Nem mintha volna jelentősége egy pap temetési beszédének, igazából fel sem figyelek majd a saját hiányomra, utólag néhány rokon figyelmeztet, hogy amikor a tisztelendő atya felsorolja a fájdalommal teli gyászolókat, akkor majdnem mindenkit megjegyez, kivéve az elsőszülött fiút, azaz engem.
Az elhunytnak tehát a pap szerint nincsen élő, édes gyermeke. Minderről nem a pap tehet, ő csak felolvasta, amit a szájába adtak, amit az elhunyt anya férje, tehát a mostohaapám, adott a pap szájába. Hogy ő valójában nem is édesanya.
Nem tudom, mit szólna hozzá anyám, ha tudná, hogy a temetésén mindenkit megemlített az általa olyannyira nagy becsben tartott katolikus egyház plébánosa, kivéve a fiát. Azt hiszem, nem hinne nekem. Elképzelhetetlennek tartaná, hogy velünk, vele és az egyetlen élő gyermekével, ez a méltatlan, szégyenletes dolog megtörténhet.
Vagy mit szólna, ha megpillantaná az angol nyelvű idézetet a fekete szalagos koszorún, amely jól láthatóan elkülönül, a színével és az idegen nyelvével is, a többi fehér szalagos, magyar nyelvű koszorútól, amelyeken többnyire közhelyes búcsúfrázisok szerepelnek. Illetve dehogynem, hiszen pontosan tudnám, hogyan reagálna: kissé üveges tekintettel, a jól ismert, már-már a bárgyúságig jámbor arckifejezéssel próbálná értelmezni a két sort a Pink Floyd Mother című dalából, amelyről sohasem hallott. Ha magyarra fordítva hallaná, akkor sem értené. De nekem meghatározó élmény volt, amikor először hallottam, és láttam Alan Parker filmjét 1989-ben és úgy éreztem, semmi más nem fejezheti ki jobban a mi többszörösen is megmételyezett viszonyunkat.
Nyilván a többiek sem fogják tudni, mit jelent, még kevésbé, hogy mit akar jelenteni ez a két sor, és hogy egyáltalán, miért kell nekem már megint, sokadszor is, ahogy évtizedeken keresztül, úgy most is, ennyire radikálisan különböznöm mindenkitől, eltérnem a várható iránytól, a fekete szalagos, idegen nyelvű, átkozott koszorúmmal.
De mindez végül is pont beleillik a képbe. Hiszen én itt idegen vagyok. Én itt nem gyászolhatok, mert én nem vagyok a fia. Csak egy távoli jövevény, aki véletlenül erre tévedt, akinek nem is lett volna szabad idejönnie, mert nincsen hozzá joga, és aztán jól felfogott érdekében sürgősen el is kell iszkolnia. Jobb, ha minél előbb elinal, ha nem akar konfliktust, összetűzést, viszályt az „igazi”, a magukat igazinak képzelő hozzátartozókkal, akik haragvó képpel méregetik a fiút, akinek nem is volna szabad léteznie.
A fiút, aki amúgy is csak véletlenül jött a világra, mint egy alig másfél éves, rossz házasság mellékterméke. Akinek nemcsak apja, de most már anyja sincsen. Akit nemcsak az agresszív, ostoba, felelőtlen és hazug apja hagyott cserben születésétől fogva, de akit az anyja is elhagyott egy primitív, erőszakos parasztember kedvéért. Egy barbár földműves és szerszámkészítő kedvéért, aki – miután már mindent elvett a feleségétől – a halálában még a gyermekétől is megfosztotta.
Potyognak a hantok a felásott sírgödör mélyére, ott fekszik a koporsóban anyám, aki öntudat nélkül lépett át a túlvilágra. Akinek élete utolsó néhány évében elsötétült az elméje. Azon gondolkozom a temetés alatt, hogy vajon azok a hívő betegek, akik szétesett tudattal kerülnek az Úr színe elé, vajon képesek-e érzékelni ezt a mindennél jobban várt találkozást? Képesek-e felfogni, hogy most az Úrral találkoznak? Vagy létezik valamilyen földöntúli varázslat – és persze miért ne létezne? – amely a széthullott ént újra egészségessé, gondolkodó énné változtatja. De aztán eszembe jut, hogy anyám hite szerint odaát nem az agy, hanem a lélek érzékel. És talán nem is a pokolba tart, ahová sokszor magamban, a dühöm hatása alatt küldtem. Már nem kívánom neki a poklot. Az utolsó néhány évben úgyis minden körét megjárta. Bízom abban, hogy talán a mennyországot is kiérdemelte.
Itt fekszik ebben a koporsóban ez múmiává aszalódott test, amelyben negyvenhárom éve megfogantam és világra jöttem. De ez a test már nem emlékszik a létezésemre, és minden rög, minden jelenlevő gyászoló szempár tagadja a létezésemet. Gyűlölnek, mert nem feleltem meg a szokásrendnek, mert megtagadtam azt az életutat, amelyet rám erőszakoltak. Mert szembefordultam az önkényúrral, aki anyámat felmorzsolta és bekebelezte.
Most földelik el anyámat, abba a sírba, ahol már fekszik egy kis test, a másodszülött fia, akit mostohaapámmal hoztak létre, de csak alig tíz napiot élt. Most végre teljesülhet az utolsó kívánsága. Csak én nem tudtam elbúcsúzni anyámtól, és a temetőben sem búcsúzhatok el, nincsen hozzá felhatalmazásom. Nem tudtam elköszönni tőled. A zsarnok, akit jobban szerettél, mint engem, nem engedte meg.
És most már soha többé nem tudok elbúcsúzni tőled, mert akárhányszor ellátogatok ebbe a nyomasztó, világvégi faluba, ahol mindig sötét esőfellegek úsznak a temető felett és a templom körül az égen, akárhányszor is megyek ki a sírodhoz, muszáj a temetőkapun tartanom a szemem, hátha megjelenik a gonosz, bosszúszomjas tekintet. Nem hozhatom el a lányomat és a feleségemet, anélkül, hogy ne sandítanék oldalra, hátha menekülnünk kell. Nem tudok többé félelem nélkül, még holtában sem találkozni az anyámmal.
Csak az vigasztal, hogy a kislányom, ez a csepp emberke, aki még azt sem tudja, hogy a nagymamája létezett, valahol mélyen megőrzi a testében anyámat. Hogy megőriz téged a puha idomaiban, a hájas pofijában és kék szemében. Benne, az ő sejtjeiben születik újra az a történet, amelyet elvettek tőlem. Én beszélhetem el neki, a saját szempontjaim szerint, ezt a gyalázatos, elrontott történetet.
És neki már soha többé nem kell rettegnie attól az embertől, aki az anyámat megölte.