Teljesen más filmre vártam az előzetesek és a kritikák alapján. Azt hittem, ez valami végtelenül dinamikus, pofátlanul kreatív, romantikus és vicces musical lesz, amely egyesíti magában a műfaj összes értékét, sőt kicsit majd némi öniróniával túl is lép azon, és kapunk egy fergeteges, örült utazást, ahol minden percben tátva marad a szájunk. De még ezen túlmenően is vártam valami plusz misztériumot, mert az egyik kritika úgy szólt, hogy erre a filmre „nem lehet felkészülni”, akkora elementáris csodában lesz részünk.

Nos, ehelyett kaptam egy aránylag vérszegény romantikus történetet, néhány közepesen jó zenei betéttel, de leszámítva a tényleg lenyűgöző kezdőjelenetet, ennél a filmnél még az ötvenes-hatvanas évek néhány kiemelkedő musicalje is invenciózusabb, nem beszélve például a Meaning of Life vagy az Everyone Says I love you kultikus képsorairól, amelyek nálam az önreflexív musical etalonjai.

Ezekhez képest szerintem a La La Land inkább csak egy átlagos mozi. Van benne egy kis keserű, filozofikus vonás, amely azt mutatja meg, hogy az álmainkat sohasem volna szabad feladni, sőt néhány pillanat erejéig azt hittem, sokkal komolyabban kibontja majd ezt a kemény tanulságot (ennél a résznél emlékeztet is kicsit a zseniális Whiplash-re), de végül egy felemás film lett belőle, ami musicalnek és drámának is kevés.

A két főszereplő tök jó fej, a zene is isteni, de annak semmi nyomát nem láttam, amiről a kritikák áradoztak. Úgy látszik, immár hagyomány, hogy az év legfelkapottabb és legnépszerűbb filmje nekem sohasem jön be.