Martin McDonagh filmjét néhány hónappal ezelőtt a kritikák agyonmagasztalták és többektől is azt hallottam, hogy kiváló munka. Ehhez képest nem fedeztem fel benne semmi rendkívülit. Látom a koncepciót és értem a bűntörténetet, de szerintem a megvalósítás felemásra, erőlködőre sikeredett. Vagy úgy is mondhatnám, az alkotók kurvanagyot tévedtek.

Érdekesek a karakterek, de valószerűtlenek. Brendan Gleeson figurája különösen hiteltelen: nehezen tudok elképzelni egy profi bérgyilkost, aki ennyire érzékeny a humán műveltség, a művészet, a kultúra, a szakralitás és az erkölcs problémáira. Persze nem elképzelhetetlen, sőt, ezzel az ellentmondásos jellemvonással akár izgalmassá is válhatna, de ez a film nem képes megteremteni ennek az embernek a rendhagyó portréját.

Colin Farrell alakja sokkal valószerűbb, jól felépített, de van vele is egy komoly baj: ezt a szerepet jócskán túljátssza. Hasonló figurát hozott Woody Allen Kasszandrájában is: ott perfektül működött a dolog, itt viszont nem. Pár jó találat, de többnyire mesterkélt grimaszok sokasága. Ralph Fiennes ugyanakkor remekül alakít, de ő sem tud meggyőzni arról, hogy egy ennyire kőkemény és tahó alvilági szivarnak ekkora belső morális iránytűje volna. Szó nélkül fejbe lövi magát, csak azért, mert véletlenül megölt egy ártatlant. Na ne szórakozzanak velem… Ilyen gengszter egyszerűen nem létezik. Ha pedig mégis, akkor nem ilyen módon csinálnak róla filmet. Akkor meg kellene tudnunk, hogy miért ilyen. De róla semmi más nem derül ki, csak az, hogy ellentmondásos alak, ahogy a társa is. Így viszont nem tudom őket komolyan venni.

Van problémám a történettel is. A film gótikus bűnmozi akar lenni, ezt pedig többek közt Nicolas Roeg Dont look now című filmjének játékba hozásával próbálja elérni, de a ragyogó városképek, a Bosch-féle pokol lépcsőzetes megalkotása pontosan olyan „eurófos” lesz, mint amilyennek a törpe srác nevezi a Bruges utcáin forgatott Roeg-remake-et. Oscar-díjra jelölték a forgatókönyvet és a kritikusok zseniális történetnek tartják, én viszont egy harmatgyenge lábakon álló sztorinak. Nem végzetesen rossz, mert egyszeri megnézésre tényleg alkalmas, de semmi több. Ja és még valami: egy toronyból, legalább hat-nyolc emeletnyi magasságból a macskaköves utcára lezuhanó emberi testnek úgy loccsan szét az agyveleje, akár egy falhoz csapott, rohadó sárgabarack húsa. Nem moccan többé és nem fog még kerek búcsúmondatokat kinyögni a haverjának. De például azt is megmondhatná nekem valaki, hogyan képes az elpáholt kanadai házaspár szegény Farrell-fiút pont azon a vonaton őrizetbe vétetni, amelyen menekülni próbál. És hogy mást ne mondjak: mi annak az oka, hogy míg az EU-Bruges utcáin öngyilok meg lövöldözés folyik, egyetlen rendőr vagy hatósági személy sem merül fel a közelben, még fél órával később sem, de még a járókelők is viszonylag nyugodtan és természetességgel fogadják a vérfürdőt. Vajon azért, mert Bruges nem is igazi város, hanem maga a Pokol? Na ne szórakozzanak velem már megint… Akkor egészen más filmnyelvet kellett volna kitalálni. Részemről ezek a jelenetek is csak fokozzák a valószerűtlenségek sorozatát.

Pedig én vevő vagyok a fekete humorra, a szokatlan megoldásokra, a hihetetlen jellemekre és a képtelenségekre, a filozófiába hajló thrillerre, de amit láttam, az teljes tévedés, elcseszett esztétika. (Hacsak nem posztmodern köntösben akar áttételesen beszélni az elbeszélés nehézségeiről és a bűnműfajról, de ha igen, akkor ezt is klasszul titkolja.)