Nagy film lehetett volna – Paul Greengrass: Phillips kapitány (2013)

phillips

Rettenetesen nehéz megtölteni egy teherszállító hajót akcióval, fordulatokkal és feszültséggel, ha mindössze egyetlen színészünk és meglehetősen egyszerű, szikár történetünk van rá. Persze, ha ez a színész Tom Hanks, a rendező pedig Paul Greengrass, akkor esélyünk lehet a csodára. Azt viszont nem gondolhatjuk komolyan, hogy a szomáliai kalózok bőrébe bújt amatőrök a két művész partnerei lehetnek. Igaz, nem is ez a feladatuk, a színészi képességek hiánya épp a valósághű feldolgozást segítené.

Megtörtént eseményt dolgoz fel a Phillips kapitány, elviekben tökéletes alapanyag ez Greengrass számára, hiszen a Bloody Sunday és a United 93′ döbbenetes drámaisága szavatolja a minőséget. Hanks pedig nyilván egyedül is képes megbirkózni a szűk térre szabott egydimenziós játékkal. Néhány szomáliai kalóz megtámad egy amerikai teherhajót, majd foglyul ejti a kapitányt, akit végül az amerikai haditengerészet próbál kiszabadítani. Ideális téma egy olyan rendezőnek, aki a dokumentarista thriller megteremtője és aki még akciófilmet is épített erre az újszerű, csodaszépen működő dramaturgiára.

Kitűnően indul a Phillips kapitány is, érezhetően nő a feszültség, majdnem lerágjuk a körmünket az első visszavert kalóztámadásnál, összeszorul a gyomrunk, amikor birtokba veszik a kalózok a hajót és a kapitány bátor, taktikus viselkedését követjük figyelemmel. A film, eddig a pontig, vagyis körülbelül negyven percig hibátlanul üzemel. Aztán valahol itt, a hajóban való bolyongás és zűrzavar kellős közepén megtörik a lendület, elapadnak az izgalmak, elernyed az emberi dráma. Nem tudni, mi a probléma, csak annyi észlelhető, hogy a korábban tökéletesen működőképes Greengrass-gépezet elakad.

Túlságosan hosszadalmas a túszejtők és az áldozatok közös kamaraviadala. Amelynek pont az izgalmakat kellene jelentenie: vagyis a sakkjátékszerűen felépülő dráma mégsem termel elegendő nyugtalanságot a lélekben. Egy idő után megunjuk ezt a rengeteg botladozást, kiabálást, verítéket és a sok riadt arcot. Amikor pedig Tom Hanks átkerül a mentőladikba, még jobban lezsugorodik a játéktér. Három négyzetméteren kellene kibontakoznia a Bourne-akciónak és a Bloody Sunday felfokozott szenvedélyének. A szűk kabinban rémülten forgolódó kamera azonban képtelen közvetíteni a szorongást, a pánikot és a félelmet.

Nem tudom, miért. Egyszerűen képtelen vagyok kitalálni, hogy miért nem érzek semmilyen feszültséget. Pedig tényleg nem érzek. Úgy tűnik, minden mozzanat és részlet a monumentális dráma ellen dolgozik. Nem ismerem a kapitányt, mert bár Tom Hanks zseniális színész és két vonásból is képes jellemet teremteni, mégsem kaptunk elég információt ahhoz, hogy ezért az emberért igazán aggódjunk. Nincs számottevő tétje az életének.

A kalózokat sem ismerem, és bár dicséretes, hogy végre nem a Gonoszként ábrázolják őket, belőlük sem kapunk annyi emberi tartalmat, amely akár félelmet, akár szánalmat ébresztene bennünk. Mivel konkrét erőszakot sem látunk és még egy nyavalyás mellékszereplő sem hal meg az elején brutálisan, ezért nem érzem a kalózokat igazán veszélyes társaságnak. Üvöltöznek és fenyegetőznek, de nincsenek rám elementáris hatással.

És ott van még az idő és a tér, meg a kamera. Ilyen szűk helyre bepréselve, ilyen hosszú időn át, egy kézikamerával, szerintem hibás terv. Alig tíz perc után elfárad a tekintet, lankad a figyelem. Igazából mindaz, amit annak idején Greengrass kidolgozott, tehát az egyedi kézjegyét jelentő kézikamerás felvétel, amely együtt mozog, remeg, repül, száguld és rázkódik magával az akcióval, amely belehelyezi a nézőt az akció közepébe, a húsunkba vágó személyes ottlét érzetét keltő fényképezés a Phillips kapitány végeláthatatlan és puritán közegében sajnos megfeneklik.

Tudjuk, hogy ez a kamera azt próbálja megmutatni nekünk, amit a szereplők átélnek és éreznek, vagyis a bezártságot, az óceán hullámait, a kiszolgáltatottságot és a végtelen magányt, de ilyen töményen ez a kamerakezelés inkább kimeríti az embert, mintsem növelné az izgalmat. Bizonyos mértékig megváltást jelent az amerikai katonák érkezése, mert a film ismét élni kezd, és az utolsó tizenöt percben Greengrass megint csodát művel. Van tehát a filmnek egy ígéretes kezdése és egy pazar befejezése, de hiányzik a közepe. Mégsem neheztelhetünk a rendezőre, hiszen én legalábbis két lenyűgöző dolgot mégis kaptam.

Az egyik egyértelműen Tom Hanks. Ő tényleg csodálatos munkát végzett: egy-egy gesztusból, mondatból, pillantásból, lényegében a semmiből teremti meg Phillips kapitányt, hiszen a forgatókönyv ebben a feladatban cseppet sem támogatja,  ő azonban ismét bebizonyítja, hogy hatalmas művész, az utolsó öt percben pedig kifejezetten hátborzongató, amit művel.  A másik, amiért meg kell bocsátanunk a szimpatikus ír rendezőnek, az a két világ, a szomáliai kalózok és az amerikai hadsereg találkozásának ábrázolása. Az még csak hagyján, hogy megértjük a túszejtők indítékait és tudatformáját, hiszen egyre több film képes árnyalni az amerikai nemzet, vagy tágabban, a nyugati világ ellen elkövetett bűntetteket.

Ami viszont igazán újszerű ebben az ábrázolásban, az a nyugati erők részvétlen és jéghideg profizmusa, amellyel véghezviszik a hadműveletet. Ez a tökéletesen működő, kizárólag a célra, vagyis saját állampolgárainak megvédésére irányuló, csúcstechnológiával levezényelt bevetés, amely minden más emberi szemponttól mentes, mutatja meg igazán, hogy mekkora szakadék húzódik a fejlett civilizáció és a szomáliai nyomor között.

Voltaképpen számomra épp ez a film igazi története: nem is Phillips kapitány drámája, hanem az a kérdésfeltevés, hogy miért volt kénytelen elszenvedni ezeket a szörnyű megpróbáltatásokat. Miért vetemednek ezek az emberek arra, hogy hajókat fosztogassanak és mi lesz a sorsuk azután, hogy az amerikai hadsereg három pontosan célzott lövéssel megsemmisíti vagy börtönbe juttatja őket? Tényleg értékesebb Phillips kapitány élete, mint a szerencsétlen szomáliai fiúké, akik alig pár száz dollár miatt kockáztatják az életüket?

Ha Greengrass kissé rövidebbre veszi a cselekményt és többet vág, ha megmarad a Bloody Sunday vagy a United 93′ feszesre húzott száz perc körüli játékidejénél, akkor a Phillips kapitány is nagy film lehetett volna. Így viszont egy kissé hosszadalmas thriller született, amelyben legfőbb védjegye, a dokumentarista fényképezés is elvérzett.

(Nemrég ugyanebben a témában, a thriller vagy az akciófilmek jegyeit nélkülözve született egy jóval egységesebb és figyelemre méltó, szenzációs dán film: Kapringen címmel. Tobias Lindholm remekműve lélektanilag sokkal mélyebb vizekre evez, bár nem igazán feszeget világnézeti kérdéseket. De nem is markol akkorát, mint Greengrass, és talán épp ezért okosabb munka.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.