Nézés

nézés fotó

Arra ébredtem, hogy kegyetlenül fáj a hátam. Mintha rávágtak volna egy kalapáccsal. Csak miután felemeltem a fejem és a vállam felett megláttam mostohaapám őrjöngő arcát, jöttem rá, hogy ő ütött meg. Nem túl kedves módja az ébresztésnek, gondoltam. Mindenesetre nem voltam meglepve. Tudtam, hogy kikapok, ha nem megyek el a Rudi bácsi temetésére.

Rudi bácsi velünk szemben lakott a faluban, jól ismertük őt, naponta találkoztunk vele. Az öreg mindig vasárnap nyírt füvet, egész délután berregett a fűnyírója és ez a mostohaapámat idegesítette. „Hogy vágnád le már a vén pöcsöd vele!”, mondogatta. Ezen anyám hangosan nevetett. De amikor meghalt agyvérzésben, mégis evidens volt, hogy elmegyünk a temetésére.

Csakhogy a dolgaim akkoriban elég rohadtul alakultak. Belezúgtam egy elsőéves lányba a koleszban, de a szőkeség természetesen levegőnek nézett. A tanulást beszüntettem, esténként vég nélkül kocsmáztam a fiúkkal. A tehetetlenségtől becsavarodtam. Nem akartam többé hazamenni hétvégére. Kicsit én is meghaltam, amikor kiderült, hogy pénteken muszáj odatolni a képem a temetésre.

Délután háromra kellett hazaérnem a busszal, de előző este akkora tivornyát csaptunk, hogy másnap az órákon majdnem szétrobbant a fejem. Húztam az időt, hogy a buszt lekéssem, suli után még egy darabig kómásan ténferegtem a parkban. Semmi kedvem nem volt végignézni, ahogy az emberek talpig feketében bámulják a földet és várják, hogy a sírásók végezzenek Rudi bácsi elhantolásával, míg a pap rémes hangon nyekergi a zsoltárokat. Ilyen másnaposan és reménytelen szívvel még a végén én is beleszédülnék a sírgödörbe, gondoltam. Mire hazaértem, már az egész család elhúzott a szertartásra. Azt hittem, megúsztam. Lerúgtam a cipőm, betámolyogtam a szobába, ledőltem a kanapéra, észre sem vettem és már horpasztottam.

Amikor mostohaapám hátba vágott, mindenre fel voltam készülve. Éveken át csak szavakkal bántott, de tudtam, hogy elérkezett az idő és igényt tart a testi fenyítésemre. Csak anyámnak köszönhettem, hogy eddig nem vert meg, aki valamennyire féken tartotta. Volt még annyi lélekjelenlétem, hogy szó nélkül felálljak és a szemébe nézzek. „Te mocsok!”, üvöltötte fenyegetően. Anyám a konyhában csörömpölt az edényekkel, onnan kiabált be a szobába: „Megérdemled!”

Nem értettem, miért vannak ennyire kiakadva. Tudtam, hogy nem szép dolog lekésni a temetésről, de a zűrt inkább annak tulajdonítottam, hogy az utóbbi időben rossz jegyeket szereztem. Elhanyagoltam az iskolát és nem tudták, mit tegyenek ellene. Én sem tudtam, hogyan harcoljak a szőke haj ellen. Mindenhol ott volt, mint egy áradás, elöntötte a szobámat, beszivárgott a falrepedéseken, maga alá temette a csontjaimat.

Ahogy néztem mostohaapám elborult arcát, őszintén megijedtem. Még sohasem láttam ilyen megmagyarázhatatlan, ősi gyűlöletet a tekintetében. Hátrálni kezdtem, bár tudtam, hogy úgysem futhatok el. Kínomban leültem a legközelebbi fotelbe, felhúztam a lábam és rajta tartottam a szemem. Figyeltem őt, ahogy habzó szájjal magyarázza, milyen rohadék kölöknek tart. Hogy az ilyen csirkefogó, mint én, verést érdemel. Miután végzett a szentbeszéddel, felszólított, hogy valamit mondjak. Szólaljak meg, különben ellátja a bajomat. De én hallgattam. Nem akartam tárgyalni ezzel a vademberrel.

Akkor hirtelen minden elsötétedett előttem. A fejem félrenyaklott, az arcom csípni kezdett és közelről láttam egy hatalmas, sűrűn barázdált, koszos férfitenyeret. Zúgni kezdett a fejem, valami sípolt a fülemben és a szemem előtt fehér szikrák táncoltak. Újra egymásra néztünk. Úgy tűnt, vár valamire. Hogy talán elbőgőm magam. Megtörök. Beismerem a bűneimet. De én nem csináltam semmit, csak néztem, és minél tovább néztem őt, annál kevésbé féltem. Régóta vártam erre a percre. Megkönnyebbültem attól, hogy végre megtette. Láttam rajta is, hogy fellélegzik. Jólesett neki, hogy megüthetett.

„Ezt a pofont nem én kaptam”, ismételgettem magamban. „Nem is fáj, hiszen csak az arcomat érte. De én, aki idebent vagyok, nem érzek fájdalmat.” Még egy ideig bámult rám és a gyűlölete átváltott tanácstalanságba. Nem számolt azzal, hogy a pofonja hatástalan lesz. Hogy ugyanazt az elszánt, üres nézést váltja ki, amelyet eddig is kapott tőlem. Eszembe jutott, hogy már nem kell bosszankodnia, vasárnap nem lesz többé fűnyírás a szomszédban.

„Utálsz, mi?!”, kérdezte és otthagyott. Anyám kint az udvaron a kutyákat etette. Én mozdulatlanul bámultam kifelé az ablakon, a Rudi bácsiék házára. Olyan szabad voltam abban a fotelben, mint szegény öreg a koporsójában.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.