Nosztalgia

img070

 

Pinaszőrt találtam az utolsó levelében. Ezután nem volt kérdés, hogy elmegyek a találkozóra. Katona voltam, mert akkor még létezett sorkatonaság, tizenkét havi kötelező szolgálat, ahová annak rendje és módja szerint télvíz idején bevonultam. Már tavaszodott, amikor felfedeztem a szexhirdetést az újságban. Harminc körüli nő a déli kisvárosból, aki puszta kéjvágyból véget vet a szüzességednek. Átsegít a behatolás-keresztségen. Megtanít az összes mocskos fortélyra. És én olyan szűz voltam, mint az első hó a laktanya udvarán egy novemberi hajnalban, amelyet ébresztő után, a reggeli torna közben piszkoltunk össze a bakancsunkkal.

Levelet küldtem neki, igazi, papírból készült és golyóstollal írott levelet borítékban, mert akkor még nem a billentyűzeten szaladgáltak lusta ujjaink, nem az interneten pingpongoztunk pár szavas, hanyagul összecsapott, központozás nélküli üzenetekkel, hanem régimódi, múlt századi levelet vetettem papírra, terjengős mondatokban, melyben kifejeztem óhajomat, hogy boldoggá tenne, ha megfosztana végre az ártatlanságomtól. Könyörgök, ronts meg, te édes ribanc! Húsz éves múltam és még nem voltam nővel.

Ő részletesen leírta, mit fog tenni velem. Lehúzza a sliccem, előveszi hímvesszőmet, melyet női kéz eddig a napig nem érintett, de ő biztos abban, hogy sokszor bizonyította már tehetségét a markomban, sőt ősi erőtől duzzad, és már alig várja, hogy méltó pártfogót találjon magának. Tenyerébe fogja, megsimogatja, szájába helyezi, szopogatja egy darabig és kiveri a mellére. De ne rémüljek meg, ezzel még nincs vége, hiszen egy perccel később újra ágaskodni kezd majd és akkor indul a valódi mulatság, a mi tüzes éjszakánk, az ő szűzavató házikójában. Meg fogok lepődni, mekkora energiákat képes felszínre hozni egy férfitestből.

Ezért a következő hétvégi eltávozás alkalmával, miután kivágódtam a kaszárnya kapuján, úgy határoztam, nem hazafelé veszem az irányt, hanem buszra szállok és elindulok délre, hogy elpusztítsák bennem a kisfiút és férfivá avassanak. Hallanom kellett katonatársaim részéről rosszízű, irigy és aggodalmas megjegyzéseket, de a kunkorodó, göndör, testillatú fekete szőrcsomó, amely a levélben, az aláírás mellett, celluxszal volt a kockás papírra ragasztva, eldöntötte a sorsomat.

Délután landoltam a városban, a kompnál, a hajóállomáson volt megbeszélve a találka. Talpig egyenruhában, öntudatosan masíroztam a főutcán, mert akkor még büszkén viselték a bakák az uniformisukat. Vonultam felemelt fejjel az úton, ahol a városka tűzoltózenekara muzsikált, és köztük nem voltam idegen, a testvérüknek éreztem magam, követtem az ütemet, zúgtak a kürtök, robbantak a trombiták, döngött a dob, cintányér csattant. „Én most szerelmeskedni megyek!”, húztam ki magam délcegen. „Ti ezt nem tudhatjátok, de most nekem húzzátok a talpalávalót, az én szűz faszom elveszejtését ünneplitek!”

Kértem egy kávét a hajókikötő presszójában és vártam. Kerestem a környéken kószáló nők között a rövid, festett szőke hajat. Engem nem lehetett összetéveszteni senkivel, az egyenruhám mutatta tanítónőmnek az utat. Csak vártam és vártam, néztem az órámat, mert akkor még számlapos órák mutatták az időt, jámbor karórák a csuklónkon bőrszíjjal, nem a mobilunkon ellenőriztük, hogy az idő hol szalad.

Rég elmúlt hét, már nyolc felé járt. A harmadik kávét is kikértem, a pincérek görbe szemmel méregettek. Egyedüli vendég, katona, ki tudja, mi szél hozta erre. A nő volt a szél, a vonzó légnemű, sőt mágneses vihar, de ő nem akart megtalálni engem. Kilenc felé áttértem a borra. Kikötött a komp, utasok szálltak fel és le, a vén teknő visszahajózott a túlpartra.

Sötétedett, visszabandukoltam a buszpályaudvarra. Az utolsó járat a laktanyába tíz perce kanyarodott ki a főútra. A legközelebbi, így a menetrend, reggel négykor indul. Vasútja nincs a városnak. Sebaj, gondoltam, majd járom a kocsmákat, elverem az időt bor mellett, könyvet is hoztam, mert akkor még olvastunk, verseket, regényeket cipeltünk magunkkal, és ha valahol várnunk kellett, forgattuk az olvasnivalónkat.

Az erőm és a pénzem éjfélig tartott. Úgy döntött bennem a józan ész, ideje letáborozni és bevárni a hajnalt. Leheveredtem az állomáson egy padra, hűvös tavaszi éjszaka volt, de szívós honvéd voltam, nem fáztam, melegített a vágyam, amely nem nyert kielégülést, még mindig felforrósodott testtel áhítoztam az ismeretlen, örömöt ígérő nőre, aki elküldte borítékban a szőrzetét, de nem jött el hozzám aznap este.

Arra ébredtem, hogy gyalogolok valahol a sötétben. Aludtam, amikor elindultam, nem voltam magamnál, álmomban keltem fel a padról. Feldörömbölt belülről valami, felrázott egy hang, megszólalt álmomban egy parancs, mennem kellett, valahová, el, akárhová, muszáj volt elszaladnom, valaki erre kérhetett, mert vettem a táskámat és útnak indultam.

Lépdeltem az idegen városban, távoli jövevény, útitáskával a kézben, mert úgy látszik, a málhámat öntudatlanul sem engedtem el, és valahol, talán egy autó dudált rám, felébredtem. Nem tudtam hol vagyok, hogyan kerültem ide, élek vagy meghaltam. A várost köd borította, álom úszott a szememben. Egy útkereszteződésnél jártam, táblák, útjelzések hadserege tört rám és a néptelen országút állt előttem, sárga lámpák pislogtak a szélben.

Ott álltam, a semmiben, egy eltévedt katona. Mert akkor még eltűnni is büntetlenül lehetett, senki sem hívogatott mobilon, hogy „merre jársz, hol vagy?”, nem kérdezték, honnan veszem a bátorságot, hogy elkallódok az ország másik végében és ezt a léha nőt keresem, aki felkorbácsolta a véremet. Akkor még nem fájt senkinek, hogy nem tudtam, hová menjek, merre vegyem az irányt, melyik sarkon forduljak be. Még nem kellett tudni, hol alszom, és hol ébredek fel, senkinek sem tartoztam magyarázattal. Aznap éjjel még szabad volt elveszni a világban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.