Örökség

örökség1

 

Az apám epilepsziás volt, amikor megszülettem. Anyám mesélte, hogy többször szemtanúja és elszenvedője volt a rohamainak. Ilyenkor anyámra hárult a feladat, hogy a gondját viselje és rendbe tegye, mert magatehetetlenül folyton maga alá vizelt.

Ez az elesettség mégsem látszott rajta, amikor anyámat időnként felpofozta. Egyszer állítólag fel is lökte, amikor épp engem szoptatott és a karjaiból az ágy mellé gurultam. Hogy miért tette, nem tudom. Nem lehetett rá komoly oka. Indulatos jellem volt, lobbanékony alak.

Másfél éves voltam, amikor anyámék elváltak. Az apám egy darabig látni akart, minden második hétvégén elvitt magával az új feleségéhez, aztán megfeledkezett rólam. Nem keresett többet, és én is csak akkor látogattam meg, amikor pénzre volt szükségem.

Húsz éve láttam őt utoljára. Akkoriban már albérletben laktam a városban. Biciklizett a lakótelepen, észrevett, köszönt, lefékezett és elhadarta gyorsan, hová tart. Rólam nem kérdezett, csak ő beszélt végeláthatatlanul a fennálló gondjairól. Hogy nemrég kirúgták a gyárból és nincsen munkája. „Szarul áll a szénám”, mondta és nevetett. Folyton humorizált, a nehézségeket is elviccelte. Végül figyelmeztetett, hogy ne kérjek tőle pénzt, mert többé nem ad, aztán tovább kerekezett.

Apámtól háromszor kértem pénzt. Egyszer tizenhat évesen, mielőtt Ausztriába szöktem, aztán később, amikor már a lemezboltban dolgoztam és próbáltam rávenni a szeretőmet, hogy a kedvemért váljon el. Utoljára pedig, amikor az élettársam kidobott a lakásából az utcára. Az első alkalommal apám nem adott, mert épp harmadszor nősült újra és megszületett a negyedik gyereke. „Most nem megy, kell a mani az újrakezdéshez”, mondta.

Amikor évekkel később újra felkerestem, felhívta anyámat és elmesélte neki, milyen pofátlanul „le akarom húzni”, mire anyám letorkolta a telefonban: „végül is te vagy az apja!” Akkor már hosszú évek óta semmilyen kiadást nem jelentettem a számára. Mint egy hidegvérű gengszter, feszült arccal, lezárt fehér borítékban hozott be apám százezer forintot a lemezboltba és dühösen levágta elém a pultra. Aznap nem volt poénos kedvében. „Nesze, ennél több nincs, és jól gazdálkodj vele, mert többet nem kapsz”, mondta.

Hát többet nem is kaptam. Ez volt az én apai örökségem. Vettem új cipőt és nadrágot belőle, aztán a szeretőmhöz rohantam, hogy elhencegjek neki a pénzzel: íme, a közös életünk alaptőkéje. De százezer forintnak már akkor sem volt súlya: nem vehettem fel a versenyt az Ausztriában dolgozó férjével, aki havonta több ezer schillinggel tért haza.

Apámra legkorábbról négy évesen emlékszem. Egy kis panellakásban élt Margit nénivel a Kossuth lakótelepen. Viszonylag hamar született utánam két új gyereke. Minden második vasárnapot náluk töltöttem. Ilyenkor apám elbiciklizett hozzánk, felültetett a csomagtartóra és tíz perccel később már az ebédlőasztaluknál ültem a féltestvéreimmel.

Rántott nyúlhús volt az ebéd minden vasárnap, mert apám szülei nyulakat tenyésztettek. Az apai nagyszüleim a város másik részén laktak egy családi házban és az udvaron ketrecekben nyulakat tartottak. Láttam is a nyuszikat, amikor náluk jártam, a kedves fülesek kidugták a rácsokon az orrocskájukat és megszimatoltak. Idővel mind az asztalon végezték.

Az apai nagyapámról csak egyetlen kép maradt bennem: ül óriási kárpitozott fotelben a nagyszoba közepén és gondterhelt arccal újságot olvas. „Beteg”, suttogták halkan apámék. „Sokkal okosabb volt, mint a léhűtő fia”, mondta róla később anyám. Mire betöltöttem az ötödik évemet, eltűnt a szobából, egy idő után el is felejtettem. Csak később értettem meg, hogy a temetőbe költözött és többé nem tér vissza. Az apai nagymamámra is emlékszem, harsány asszony volt, be nem állt a szája, folyton lökte a sódert. A dédnagymamám is ott kuporgott ráncosan és fogatlanul egy hokedlin a sarokban és csillogott a szeme, ha rám nézett. Később a helyét üresen találtam, ő is eltűnt, ahogy a hallgatag nagyapa.

Az apám krobót volt. A krobót nemzetiséghez tartozott, így hívták azokat a horvátokat, akik évszázadokkal korábban betelepültek a Szigetközbe. „Apád krobót”, hangoztatta gyakran anyám, mintha ez valamilyen fogyatékosság vagy főbenjáró bűn volna. Vagy mintha félelmetes koboldokról beszélne, akik a közeli erdőben tanyáznak.

A tény, hogy ezek szerint én is krobót vagyok, nem érdekelt. A természetesnek tűnő érzelmi és fizikai távolság miatt, amely elválasztott apámtól, kezdettől fogva inkább anyámtól és az anyai nagyszüleimtől származtattam magam. A krobótok nem voltak rosszabb vagy jobb emberek nálunk. De tudtak krobótul, amely a horvát és a magyar nyelv idegenszerű ötvözete. Hallottam néha, ahogy beszélnek egymás közt, de a kései utódok, így már apám sem ismerte tökéletesen ezt a hibrid nyelvet.

A kezemet kétszer égettem meg. Egyszer, amikor csecsemő voltam és totyogva megkapaszkodtam a cserépkályha oldalában. Akkor még anyám és apám együtt éltek, de erre a balesetre nem emlékszem, csak a nyomát őrzöm, egy alig látható forradást a bal tenyeremen. Másodszor apám lakásán égtem meg, négy évesen. Ebéd után felügyelet nélkül a konyhában a főzőlapokat fogdostam, amikor az egyik még forró korongra rásült a tenyerem. Sírtam, mindenki összeszaladt a rémületre, Margit néni befújta a kezemet valami hűsítő habbal, amely csillapította a fájdalmat. Ennek a sebnek nem maradt nyoma.

Apám vitt el moziba először, a Hófehérke és a hét törpére. Később egy ifjúsági filmre, aminek Dugó, a csodacsatár volt a címe, egy focista kisfiúról szólt, aki mindenkinél jobban játszott, kicselezte a felnőtteket, sokat nevettem rajta. Apám imádta a filmeket, később én is a mozi rabja lettem. Ha nem mehettem moziba, akkor a tévében bámultam a filmeket.

Apám diszpécserként dolgozott a ruhagyárban. Fogalmam sem volt arról, mit csinál egy diszpécser, de a hangzása alapján valamilyen elit munkakörnek hittem. Mostohaapám a fémszerelvénygyárban volt gépszerelő. Amikor a hétvégét apámnál töltöttem, péntek délután mindig valamelyik gyár előtt találkoztak, hogy egymás közt kicseréljenek.

Az egyik ilyen cserénél vetettem fel a mostohaapámnak, hogy szeretném, ha mi is előfizetnénk a Rádió-és Televízió Újságra, amelyet apámnál szoktam olvasgatni, és amelyet úgy lapozgattam, mint egy isteni kincset, mert sokkal több információt találtam benne, mint a helyi napilap kurta tévérovatában. Ugráltam a két apám között és azt ismételgettem: „Apu mondd meg az apunak, hogy mi is járassuk a rádióújságot!”. Csak így neveztük, „rádióújság” röviden.

Kívülről nézve idilli pillanatnak tűnt, de hazugság állt mögötte. Hamis volt a lelkesedés, amely az apáim iránt látszott rajtam. Csak megjátszottam. Hiába volt két apám, valójában nem volt egy se. De ott és akkor, míg a rádióújságért könyörögtem, ez a színészi játék reflektálatlanul született meg. Ösztönösen. Semmit, vagy csak keveset tudtam abból, hogy nekem milyen apák jutottak – azt csak évekkel később értettem meg. Otthon végül győzött az akaratom, de ehhez anyám is kellett, aki mellém állt a rádióújság ügyében.

Apám az elsők között vett videómagnót a városban. Nála láttam először a Terminátort, a Rambót és még tömérdek bóvli szennyfilmet hangalámondással. A legmenőbb hifi cuccot is megvette, volt rá pénze, akkoriban jól keresett. Csak később tudtam meg, hogy a jövedelem egy részét a csempészárunak köszönhette. Rendszeresen elemelt a gyárból fehérneműt, pólókat, bugyikat, harisnyákat és melltartókat. Megkente a portásokat, akik a kapuban a táskáját ellenőrizték, és a lopott árut eladta a lakótelepen. Egy idő után széles vevőkörre tett szert a városban. Nem ő volt az egyetlen, aki ezzel egészítette ki a keresetét, sokan loptak a munkahelyükről. Általánosan elfogadott tevékenységnek számított, hogy az államot lenyúlják. De mások, másmilyen módon sokkal nagyobbat szakítottak, apám csak egy jelentéktelen tolvaj volt, aki pár kiló fehérneműért az állását kockáztatta. Végül meg is szívta, de a történtekről csak annyit árult el futólag, hogy a kirúgásában a „kis mellékesnek” is volt szerepe.

Mikor tizenhat évesen két heti csövezés után hazajöttem Ausztriából, ő szerzett nekem munkát a ruhagyárban. „Állj a saját lábadra! Fölösleges tanulni, ha pénzt is kereshetsz”, mondta. A ruhafestőkhöz kerültem. Hétezer forintra rúgott a fizetésem, ami akkoriban nem számított rossz keresetnek. Három műszakban dolgoztam, gumikesztyűben pertliket áztattam a festékkel teletöltött ipari kádakban. Ufószerű gépekbe pakoltam a fehér göncöket, ahol a ruhák órákig forogtak magas hőmérsékletű festékben, aztán kiszedtem a beszínezett holmikat és eltalicskáztam őket a szárítóba. Néha veszélyesebb műszakba is raktak: védőszemüvegben és gumiköpenyben pörgettem át a nyers ruhákat egy savazó gépezetben. Sokat vérzett az orrom akkoriban, nagymamám szerint a rengeteg vegyszer miatt, de szerintem inkább azért, mert kielégületlen és szűz voltam.

„A nők miatt ne keseregj! Ha leszarod őket, akkor majd rohannak utánad.” Így okított apám, ez volt az ő párkapcsolati filozófiája. „Látod, én is váltottam. Margit néni ritkán akart dugni, melózott itt a gyárban egy fiatal bige, jól megtosztam hátul a raktárban”, mesélte. Ő lett a harmadik felesége. Nem vitás, előttem járt eredményességben. Minden délután leszaladt hozzám egy cigire az irodából és előadást tartott arról, hogyan kellene élnem. „Verseket írsz? Akkor minek tanulsz? A versekhez nem kell iskola. Amúgy én is írtam verseket”, mondta.

Két hónap után elfáradtam. A hajnali ébredés, az éjszakai műszak is lehúzott fizikailag, de főleg apám és az a sok melós pofa viselt meg, akik egész nap a fociról és a sörről értekeztek.  Miután közöltem apámmal, hogy visszamegyek tanulni, irtó mérges lett. „Meghülyültél? Nagyapád beszélte tele a fejedet? Tök jó helyed van itt, a jövőd biztosítva”, mondta. De a jövő gyorsan ködbe veszett. A gyár hamarosan tönkrement, apró kis cégekre bomlott és több száz dolgozót küldtek el.

Apám mégsem törődött bele, hogy az iskolát választottam. Másfél évvel később titokban beosont a gimnáziumba, hogy meggyőzze a tanáraimat, nem való nekem az iskola. Megláttam őt a tanáriból kifelé jövet. Meglepett a feltűnése, ő is meghökkent, nem tervezte be a találkozásunkat. „Csak a jegyeidről érdeklődtem. Úgy látom, elég fosul megy a matek. Minek tanulsz? Nem érdemes! Inkább dolgoznod kéne”, mondta. Eldicsekedtem neki, hogy már két versem is megjelent a helyi lapban és nyáron kiadják három másikat egy antológiában. „Még eggyel több ok arra, hogy ne járj iskolába. Inkább írj, ne itt vesztegesd az idődet!”, ismételte el újra.

Később anyám világossá tette, hogy apám azért próbál ilyen lelkesen lebeszélni a tanulásról és rádumálni a munkára, mert akkor nem kellene tovább gyerektartást fizetnie. Már a gyári alkalmazásomban való közreműködése sem az apai jóakarat jele volt: rajtam akart takarékoskodni, hogy a harmadik házassága költségeit csökkenthesse.

Ahogy hallgattam őt az iskolában, amint a szamárságait hadarja, a nadrágjára tévedt a tekintetem. Elképzeltem az összeráncolódott heréjét, meg a petyhüdt farkát az alsógatyájában. Valószínűtlennek tűnt, hogy ebből a szervből származom. Rémes volt belegondolni, hogy annak az éjszakának a terméke vagyok, amikor szegény anyámba beleélvezett.

Apám tíz évvel később szívrohamot kapott. Már hosszú évek óta nem láttam, amikor nagyapám felhívott és tudomásomra hozta, hogy az apám életveszélyes állapotban fekszik a kórházban. Nem csodálkoztam. Állandóan rohant, literszám itta a kávét és két doboz cigit szívott naponta. Az egész család igyekezett rábeszélni, hogy látogassam meg. „Végül is az apád, nem?” De én akkor már régóta kemény szívvel éltem.

Ősz volt, épp szüreteltem nagyapámnál. A pince megtelt a bianka és a zalagyöngye illatával. „Az apám sohasem szeretett, csak meg akart szabadulni tőlem”, mondtam. Nagyapám lehajtott fejjel hallgatott. „Igazad van”, bólintott és tovább tekerte a prést. A legtöbb, amit apám adott: az a bizonyos százezer forint volt. De azt már megköszöntem és elköltöttem. Lehet, hogy egyszer majd engem is szívroham terít le: ez lesz a sorsszerű büntetésem, amiért nem látogattam meg apámat a kórházban. Én sem bántam túl jól a szervezetemmel, húsz éven át dohányoztam, sok bort vedeltem, tengernyi szorongás emésztett. Az ital, a cigi és a stressz nem múlhatott el nyomtalanul.

Van még valami, amit az apámtól örököltem: egy ekcémaszerű bőrbetegséget, amely gyerekkorom óta jelentkezik az arcomon. Néha eltűnik, aztán kétoldalt a homlokomon és az orrnyergemen újra kiserked, mint egy kitárt, piros lepkeszárny. Ha idegeskedem és feszült vagyok, pirosabb. Már egy csomó bőrgyógyásznál jártam, felírtak sokféle kenőcsöt és gyógyszert, de azt mondják, csak tünetmentessé tehető, nem múlik el soha. Az apám nem kezelte a sajátját, akárhányszor találkoztunk, vöröslött és hámlott az arcbőre. Én évek óta szégyenkezem miatta, undorító rémségnek látom magam a tükörben, ha épp lángol a homlokom a foltoktól.

Pár éve újra pénzt kértem apámtól. Kirúgott a nőm, adósságokban úsztam, egyedül maradtam egy idegen városban. Ki voltam borulva. Ellehetetlenültem anyagilag. Csak néhány barátom osztozott a fájdalmamban, de kézzelfogható eszközökkel senki sem tudott segíteni rajtam. Amikor megírtam neki, milyen bajba kerültem, derűsen válaszolt a levelemre. Azt írta, nem tud támogatni, de nem aggódik miattam, mert „a mi fajtánkat kemény fából faragták”, mi, krobótok, akármilyen slamasztikába is kerülünk, túlélünk mindent. Ő biztos abban, hogy feltalálom magam, írta, aztán sok sikert kívánt a kilábalás éveihez.

Később küldött az interneten családi fotókat az unokáiról, mert a féltestvéreim azóta megházasodtak és gyerekük is született. Kedélyes kísérő szavakkal buzdított a szaporodásra. „A tesóid megelőztek! Húzz bele!”, írta. Nehéz volt elmagyarázni, hogy nekem egyelőre még az önfenntartás is irdatlan nehézségeket jelent. Aztán egyszer, amikor egy újévi malac rajzát küldte el e-mailben, azt válaszoltam, ne zavarjon többé a küldeményeivel.

Úgy tudom, most egy húsboltban dolgozik. Megviselt szívű, disznószagú eladó lett a nagydumás szélhámosból, aki anyámat táncolni vitte, meghódította a lökött szövegével és véletlenül csinált neki egy gyereket. Engem.

Nem sokkal a születésem után apám megcsalta anyámat egy másik nővel, anyám így mesélte. Míg anyám otthon várta, ő esténként egy idegen nőt kefélgetett. Ha kérdőre vonta, hol járt, apám kiabált, lekent egy pofont anyámnak. Fél évig tartott a háború, mígnem nagyapám nyomatékos közbenjárására elváltak. „Én már az esküvőn sem láttam rajtuk, hogy ezek szerelmesek”, szokta mondogatni később nagyapám.

Ha tényleg nem szerették egymást, akkor kész mázli, hogy egyáltalán megszülettem. Akkor csak egy fatális akarat terelte össze őket néhány napra, hogy engem létrehozzanak. Ez a tudat határozta meg az egész életemet. Talán azért vagyok szomorú és pesszimista, mert nem lett volna szabad megszületnem.

Egyszer szemtanúja voltam, hogy apám majdnem epilepsziás rohamot kap, bár anyám szerint a gyógyszeres kezelés annak idején végérvényesen helyrehozta. Nála töltöttem a hétvégét, még Margit nénivel élt, néztünk egy filmet, feküdt az ágyon és egyszer csak felugrott, majd rátérdelt a saját csuklójára. Kétségbeesetten bámulta a kezét, miközben térdelt rajta. Anyám szerint így szorított el egy ideget, amely hirtelen bedurrant. Ha végigszalad az egész testén, megint elkapja a roham. Mind megijedtünk, a féltestvéreim és én is, ahogy végignéztük ezt a küzdelmet a láthatatlan ellenséggel. De miután véget ért a harc, újra bolondozni kezdett. Táncolt nekünk, kiemelte a műfogsorát a levegőbe, aztán visszatette. Fura volt látni egy fiatal férfit műfogsorral. Anyám azt mondta, az igazi fogait elhanyagolta, korán kihullottak.

„Szoptál már nőcsöcsöt, fiam?” Ezt kérdezte tőlem egyszer tíz éves koromban a Dózsa mozi előtt, míg a nőkről fecsegett. Vigyorgott rajtam és várta a választ. Lehet, hogy nekem is nevetnem kellett volna, de megszeppent képet vágtam és nem tudtam, mit feleljek. Halványan érzékeltem, hogy olyan intim területre lépett, amelyről nekem még nincsenek tapasztalataim.

„Nem, még nem”, válaszoltam megilletődve. „Dehogynem!”, röhögött, „hiszen az anyád csöcsét már szoptad!” Lassan leesett, hogy viccnek szánta. Én is nevettem, féltem attól, mit mond, ha nem nevetek, de belül undort és viszolygást éreztem.

 

Az apám nemrég felhívott, húsz év után először, a születésnapomon. Meglepődtem, mert nem tudtam, honnan szerezhette meg a számomat. Nem akartam vele beszélni. „Nincs miről beszélnünk”, mondtam. De ő nem is rám volt kíváncsi, hanem az unokájára. Valahonnan megtudta, hogy született egy lányom. Felelősségre vont, amiért ő erről későn értesült és elhallgattam előle. „Ha a fiad nem foglalkoztat évtizedek óta, az unokád miért érdekel?”, kérdeztem tőle. Erre rám förmedt, kiabálni kezdett velem a telefonban. „Áruld el, mit hazudozol annak a gyereknek a nagyapjáról?!”, üvöltötte.

„Soha nem fogod látni ezt a kislányt, amíg én élek”, mondtam. Utána eldöntöttem, amin régóta töprengek. Most már tudom a választ. Nem, nem fogok elmenni a temetésére.

De szeretném, ha végre meghalna.

Csak azt felejtettem elmondani neki a telefonban, hogy „Apám, kérlek, halj meg!”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.