Ritka kincsre bukkantam. Sokak szerint a tragikus történelem nagy műveket eredményez egy nemzet életében, míg a békés államok művészete – lásd Svájc – a lanyha unalomé. Dürrenmatt és Max Frisch után Urs Widmer svájci szerző a legújabb cáfolata ennek a többszörösen is téves hiedelemnek.

Noha Svájcot magát közvetlenül valóban nem érintették a huszadik századi világégések, területén nem dúltak háborúk és véres ütközetek, mi több, menedéke lehetett az üldözötteknek, ez a kis semleges ország mégis ezer szállal kapcsolódik az európai történelemhez. Erre Widmer két könyve talán a legjobb bizonyíték, melyek egymás párdarabjai, és az ezredfordulón keletkeztek. Mindkét kisregény világa szoros kapcsolatban áll a német, a francia és főként az olasz kultúrával, de meglepő módon még orosz és magyar vonatkozásokat is találni a történetben. Widmer ikerregénye részben ezért számít meglepetésnek – míg lapjain két történetet ismerhetünk meg, közben az egész huszadik század tükröződik a svájci Alpok tengerszemeiben.

Ez nem véletlen, hiszen a szerző az utóbbi évtizedek anya- és aparegényeinek hagyományát gyarapítja. Az író ilyenkor nyomába ered saját gyökereinek, szeretné kideríteni, kik voltak a szülei, mit veszített el személyesen a halálukkal, milyen titkok rejlettek az életükben, milyen feladatot kell elvégeznie helyettük az utódnak, eközben pedig arra is választ keres, milyen volt az a világ, ahol ők éltek, mit örökölt ő maga ebből a világból. Valójában a saját identitás keresése ez, önmagunk arcának megtalálása szüleink sorsában, jellemében.

Az Anyám szeretője ebben a tekintetben egy rendkívül tragikus sors története, rezignált hangon elmesélve. Hőse Clara, az itáliai származású, szenvedélyes anya, aki már gyermekkorában megrémíti környezetét különös viselkedésével, mert egyfajta szorongásos álomvilágban él, és belső kétségei később sem hagyják el: a klasszikus világfájdalom és túlérzékenység médiuma. Beleszeret a húszas évek egyik tehetséges és később meggazdagodó zenészébe, Edwin Schwimmelbe, ám a vonzalom nem teljesül be, és később is csak azért megy férjhez, hogy csalódását kiheverje. De nem sikerül neki, egészen haláláig kísérti az elveszített férfi emléke, s a hiány elől különféle pótcselekvésekbe menekül. Lényegében a mellékszereplője, tanúja és árnyéka lesz mások felemelkedésének, boldogságának és életének, míg őt magát belülről a fájdalom végül fölfalja. Már az ikerkönyv első darabjában rácsodálkozhat az olvasó Widmer stílusára: egyszerű hangnemben, szinte szenvtelenül ír le univerzális emberi konfliktusokat, és éppen ez a távolságtartó beszédmód teszi hitelessé, fojtogatóan katartikussá szövegét.

Az Apám könyve tulajdonképpen ugyanezt a történetet írja le, középpontban az apa, Karl alakjával, aki egy ősi tradíciókban gazdag svájci családból származik, és sorsa szinte meg sem jelenik az Anyám szeretőjében. Az Apám könyvében az ő története nagyjából ugyanolyan tragikus, mint az anyáé, viszont a hangnem eltérő: míg az első könyv rezignált dikciója az anya jellemét képezi le, addig az apa természete a második könyv önironikus, néhol egyenesen humoros modorában érhető tetten. Karl igazi idealista, csak a könyvei és lemezei érdeklik, különböző művészcsoportok tagja, belső meggyőződés nélkül, barátai unszolására egy időre belép a kommunista pártba, közben pedig megszállottan, óriási energiákat mozgósítva műfordításain dolgozik: klasszikus francia irodalmat fordít svájci német nyelvre. Bár nem tudja, milyen szomorúság emészti feleségét, az anyát, aki kedélyállapota miatt néha az idegszanatóriumok vendége is, ingatag házasságuk természetesen az anya titkolt szerelmi fájdalmából ered.

Widmer műve mégsem történelmi családregény vagy pszichoanalitikus dráma, hiszen Carla és Karl alakja – ahogy nevük is mutatja – alapvetően általános érvényű, sorsuk pedig szimbolikus töltetű életpálya. Ez leginkább abból látszik, hogy mindkét szülő valamilyen szálon kapcsolódik a korszak kulturális, szellemi és történelmi áramlataihoz, az anya a zenéhez, az apa pedig az irodalomhoz. A két könyvben jelzésszerűen felszínre kerül az avantgárd, a kommunizmus, a spanyol polgárháború, a Bauhaus és olyan nevek jelennek meg teljes életnagyságban vagy közvetve, mint Bartók, Mann, Hitler, Mussolini és Lenin, egy festőművész figurájában pedig Dali-vonások fedezhetők fel. Nagy örömömre még a hetvenes években ismertté vált historikus zenei irányzat is megemlítődik, „korhű muzsikálás” néven.

Aki eddig azt hitte, Svájc a drága és precíz órák, illetve a pénz országa, tehát egy érzelmileg és szellemileg steril kultúra, Widmer könyvében Garcia Marquez-i vonásokat mutató mitikus rétegekre is bukkanhat. Az apa például tizenkét évesen részt vesz szülőfalujában egy törzsi szertartásokhoz hasonló, a kantonok tradícióiban gyökerező beavatáson. Itt veheti kezébe a Fehér Könyvet, amelybe egész életét bele kell foglalnia a halála napjáig, apró betűkkel, és amelyet csak az elsőszülött fiú olvashat el az apa halála után. Ez a könyv – benne egy egész letűnt világ képével – végül olvasatlanul a szemétben végzi, a fiú csak néhány fájdalmas oldal erejéig tekinthet be apja életébe. Éppen ezért dönt úgy, hogy ő maga írja meg édesapja Fehér Könyvét.

Urs Widmer ikerregénye alig pár száz oldal, de olyan sűrű állagú és olyan nagy súlyú anyagot mozgat, amely példa nélkül áll az utóbbi évtizedek kortárs európai szépirodalmában. Stílusa egyszerű, sallangmentes, nyelvileg hihetetlenül csupasz, mégis élvezettel olvasható, szép és gazdag, ami a fordító, Almássy Ágnes érdeme is. Az Anyám szeretőjével és az Apám könyvével új minőség született, amely méltó utódja bármely klasszikus szülőregénynek, s ami még fontosabb: komoly kihívást jelent e regénytípus majdani képviselőinek.