Ez az a film, amelyre a leírt szinopszisa alapján be sem ülnék a moziba, és kizárólag a rendező meg a főszereplő miatt vállalkozom rá, hogy egyáltalán megnézzem. És bár a végkifejlet nem igazán tetszett, mégis egészen elképesztő az a látásmód és elegancia, ahogy ezt a történetet megformálják, ők ketten.

Merthogy szerintem Daniel Day-Lewis nemcsak a főhőse, de egyenrangú alkotótársa a filmnek. Egy kicsit mindig túlértékeltnek éreztem őt, ezzel a szereppel most mégis végérvényesen bebizonyította számomra, hogy tényleg lenyűgöző zseni, aki képes olyan brutálisan átlényegülni, hogy már semmi nyomát nem látom a képeken színjátszásnak: simán elhiszem, hogy ez a bolond ruhatervező létezik a valóságban.

Nagy kár, hogy az egyébként iszonyúan feszült és furfangos forgatókönyv a végén leereszt és a lezárás már egyáltalán nem olyan leleményes, mint amit addig láttunk. Bár nyilván sokan akadnak, akik pont ezt a befejezést tekintik majd abszolút telitalálatnak. Engem nem győzött meg egészen, maradt bennem jócskán hiányérzet.

A Fantomszál legfőbb érdeme szerintem az, hogy egy rendkívül semmitmondónak tűnő miliőből sikerült szuverén, művészet-lélektani gondolatokban gazdag, öntörvényű világot teremteni a különös figurákkal és az egyedien megalkotott atmoszférával. Rég láttam ennyire markánsan kidolgozott esztétikájú művet, és éppen ezért még akár több órán át is képes lettem volna elnézni, ahogy ez a Woodcock-fazon kávét iszik, újságot olvas, civakodik harcias múzsájával és közben megszállottan ruhát tervez.