Módszeresen távol tartottam magam a film marketingjétől és előzeteseitől, és amikor eldőlt, hogy már a magyar premier napján, tehát államalapításunk ünnepének délutánján megnézem majd, még a friss kritikákat is félretoltam, hogy ne befolyásoljanak a felhőtlen szórakozásban. Bár elég sok beharangozó vélemény és gondolat eljutott hozzám, tiszta szemmel akartam látni.

A Tarantinóval kapcsolatos ítéletek és elemzések visszatérő közhelyei ugyanis nekem már elég unalmasak. Jól tudjuk, milyen is ő. Egy infantilis, vásott kisfiú, aki szobájában őrült játékot folytat a filmszalagokkal, a film műfajaival, a saját szórakoztatására. Félrerúgva mindenféle tabut, áthágva minden korlátot és társadalmi közmegegyezést. Intertextusok, idézetek, önidézetek, a filmtörténet posztmodern összesimítása, kifordítása, az erőszak hétköznapisága és groteszk ábrázolása, a dialógusok kidolgozottsága, mesteri párbeszédek és szituációk, a tömegkultúra művészetté szövése. Ezeket a megállapításokat mind-mind unásig ismerjük már.

És azt is tudjuk, hogy új filmje milyen alapokon nyugszik. A háborús mozi tradícióján és a pimasz történelemfelettiségen. Látszólag semmi különös nem történik vagy ugyanaz történik, mint máskor. A saját művészi öntörvényűségében lubickoló jópofa Tarantino összedobálta és a maga ízlése szerint újraalkotta a háborús mozi mítoszát, miközben persze egy egész korszak és esztétikai univerzum valamennyi elemét és motívumát beleszőtte.

Új filmje a filmtörténet diadala. Minden jelenetében és mozzanatában újabb asszociációk, felismerések keletkeznek a nézőben, és aki jól ismeri a film történetét, találkozhat a celluloid históriájával. A századelő filmművészete, a francia mozi hagyománya, az amerikai háborús filmipar, a gengszter- és ügynökfilm, a háborús paródia, a burleszk és a western, a hollywoodi dráma, mind-mind együtt van ebben a tobzódó, gigászi posztmodern szőttesben, amelynek gerincét egy áltörténelmi történet adja. Mindezt más szavakkal, másként, és még sokkal többet is, mindenütt elolvashatjuk Tarantino új filmjéről.

Van viszont a filmnek egy olyan rétege, amely számomra valóban újdonság a rendező eddigi alkotásaihoz képest. Azt tudtuk, hogy vaskos, fekete humora van. De a morbid tréfák mellett most valami egészen különleges jelent meg: a sziporkázóan szellemes, abszurd komédia. Nem vitás, hogy az Inglourious Basterds egy filmvígjáték. Hiába dördülnek el benne a jellegzetes Tarantino-effektek, trükkök és durva patronok, én ebben a 2 és fél órában rongyosra röhögtem a gyomromat. Olyan komikus szituációk, remek gegek és kiváló szkeccsek sorakoznak ebben a filmben, amelyek engem leginkább a Monty Python stílusára emlékeztettek. (Gondoljunk csak például a Flying Circus 12. epizódjában Mr. Hilter /sic!/ jelenetére). Bár minden játékát újra eljátszotta, rutinosan és a legmagasabb színvonalon használva a rá jellemző fortélyokat és bűvészmutatványokat, Tarantino ezúttal egy vérbeli komédiát forgatott.

Egy abszurd komédiához persze jó színészek kellenek. És azt a közhelyt kell elismételnünk, hogy a rendező a zenei anyag és a szereplők kiválasztásában újfent lenyűgöző döntéseket hozott. Hihetetlenül nagy színészi játékkal szembesülhetünk. Brad Pitt megint bebizonyította, hogy a legnagyobb tehetségek egyike, mellette pedig szinte minden társa és a film csaknem valamennyi mellékalakja, a sok másodvonalbeli színész, már ha ennek a meghatározásnak van még ezek után értelme, lehengerlő alakítást nyújt. Christoph Waltz figuráját agyondicsérték az elmúlt hónapokban és Cannes-ban meg is kapta a legjobb férfi színész díját, de azért hozzá kell tennünk: tényleg emberfeletti teljesítmény a karakter megformálása.

De Til Schweiger, Michael Fassbender, Daniel Brühl, August Diehl vagy Eli Roth is elsőrangú. Bár a női figurák néhol kissé halványabbak, végig olyan érzésem volt, mintha a színjátszás magasiskoláját is szerette volna egyetlen filmbe sűríteni a rendező. És végül, ami külön üdítő: nem beszélteti hőseit végig angolul európai közegben, hanem bátran lépeget a nyelvi határok között, német, francia, angol vagy olasz, a számtalan groteszk valósághamisításon túl, mintha a nyelv által mégis a valóságban járnánk, sokkal inkább, mint az angolul beszélő, Európában játszódó háborús giccsekben.

A Kill Bill is nagy dobás volt, mégis azt hiszem, nekem ez a legszimpatikusabb és általam leginkább szerethető munkája a Pulp Fiction óta.