Sorspárhuzamosok – Fatih Akin: A másik oldalon (2008)

masik

Aki képes korunkban hiteles szerelmesfilmet készíteni, az bőségesen megérdemli az ájult jelzőket. Ilyen volt 2004-ben Fatih Akin török származású német rendező műve, a Gegen die Wand (Fallal szemben), amely törökös hevülettel, őszintén, leplezetlenül, egy komor ballada kereteibe foglalva mesélt azokról az ösztönökről és érzelmekről, amelyek a tudatra, illetve józan szándékainkra fittyet hányva uralják az embert.

Új filmje, az Auf der anderen seite (A másik oldalon), ismét olyan utakat mutat az európai filmművészetben, amelyet legtöbben, eszköz és nyelv híján, nem elég merészek megközelíteni: emberi lényeket hitelesen ábrázolni. Fatih Akin drámái azonban sokkal inkább egy sorstragédia vagy emberiségdráma igényével lépnek fel, s a rendező nem az emberi pszichére, hanem egyfajta magasabb erő működésére irányítja a figyelmet. Eszközhasználatában leginkább az általam – főként a Korcs szerelmek okán – roppant tehetségesnek ítélt Alejandro Gonzalez Inárritu mexikói alkotó műveire emlékeztet.

Az Auf der anderen seite több helyszínen játszódó, a török és a német kultúrát is érzékenyen érintő dráma, amelyben két párhuzamosan futó történet tragikus körülményei mentén nagy karakterek és emberi arcok mutatkoznak meg. Hogy mégsem pusztán az emberi tényező a fontos itt, jól mutatja a filmet hangsúlyosan három részre osztó két haláleset megjelenítése. A rendező ugyanis már jó előre bejelenti nézőinek, hogy melyik hőse fog elpusztulni a következő percekben, így nekünk nem marad más, mint találgatni, hogy az elkerülhetetlen pillanat melyik szituációban következik majd be. Szép lassan persze rájövünk, hogy tényleg nem ez a lényeg. A halál pillanatai itt olyan esetlegesek, mint amilyen a Gegen die wand főhősének végzetes drámai vétsége, a hamutartós koponyapofon volt 2004-ben. Nem a halál aktusa, hanem csupán a halál tökéletesen véletlen, ugyanakkor szükségszerű ténye számít, amely az egész filmbéli sorsrendszert átigazítja.

Fatih Akin megint azt példázza új filmjében, hogy nincs hatalmunk a nálunk magasabb erők, a saját ösztöneink, pszichénk és a számunkra teljesen kiismerhetetlen, legtöbbször abszurd véletlenekből álló Égi Dramaturgia felett. A filmet alkotó nyugtalanító sorspárhuzamosok mind azt igazolják, hogy bár megpróbálunk úrrá lenni az eredendő földi káoszon, hiába keresztezzük egymás útját, nem tudunk kapcsolatba lépni egymással. Az uralhatatlan káosz válik főszereplővé, ahol minden emberi figura csupán a Tér és Idő, illetve önmaga génjeinek, a világban elfoglalt helyének vétlen áldozata. Ebben a végzetes rendetlenségben, vagy tudatosan megszerkesztett ördögi rendben, egyedül a fiatal, török származású irodalomprofesszor az, aki világa fonák működését talán a rendező alteregójaként valamelyest megérzi, bár végül ő sem lesz képes átlátni, mi is történik pontosan körülötte.

A filmben ábrázolt káosz felmutatása mellett azok a megfestett portrék igazán izgalmasak, amelyek a sorsvonal kikerülhetetlen kanyargása során roppannak meg, változnak, alakulnak. Miközben tanúi leszünk a drámai helyzeteknek és történéseknek, valódi karakterek kerülnek a vászonra, remek színészek közreműködésével. Számomra talán Hanna Schygulla anyafigurája maradt leginkább emlékezetes. Fassbinder egykori színésznője, aki 1972-ben még a Petra Von Kant egyik kulcsalakját játszotta, most olyan hatalmas és elképesztően kifejező anyaként magasodik a filmszalagra, amely minimum 2 Oscar-díjat is megérne.

Az is felötlött bennem, hogy ha van olyan európai film, amely a régi nagy Fellini és Bergman-darabokhoz hasonlóan Oscart érdemelne, az pont Akin új filmje, az Auf der anderen seite volna. De úgy látszik, ez a mesteri történet már túl bonyolult a mai jenkiknek. (Jellemző, hogy The Edge of Heaven címmel futott angolul, nemzetközileg.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.