Napjaink legdivatosabb hollywoodi sztárjai lépnek színre David O. Russell új filmjében, amely egy hetvenes években játszódó politikai krimi történetét bízza az öt népszerű színészre. De a történet tulajdonképpen mellékes: az Amerikai botrány ugyanis tulajdonképpen egy stílusgyakorlat. Egy klasszikus stílus imitációja, amely ebben az esetben főhajtás és tiszteletadás, vagyis hommage az eredeti műforma előtt.

Elsősorban Martin Scorsese gengszterfilmjei és a hetvenes évek politikai thrillerjeinek stílusjegyei, atmoszférája elevenednek meg a filmben, el kell ismerni, roppant precízen és professzionálisan. Az Amerikai botrány szinte pontosan olyan, mint egy régi jó Scorsese-film a nyolcvanas-kilencvenes évekből, vagy mint egy klasszikus krimi a hetvenes évek közepéről. Ízek és illatok áradnak a képsoraiból.

Épp ezért sajnálom, hogy a stílusbravúr mellett a történetre és a forgatókönyvre nem sok időt fordítottak. Akadnak ugyan szellemes jelenetek és dialógusok a filmben, de ha egy igazán jó író kezébe kerül ez az anyag, nemcsak üres bűvészkedés volna egy letűnt műfajjal, és a Scorsese által megteremtett dinamikus bűnügyi drámával, hanem egy filmtípus eleven újrateremtése. A rendező azonban láthatóan nem erre helyezi a fő hangsúlyt, hanem a szereplőire. A kidolgozatlan karaktereket azonban csak akkor lehet hatásosan megjeleníteni, ha a színészek apait-anyait beleadnak. Így is történik: nem takarékoskodnak az eszközökkel.

A hollywoodi színjátszás egyik nagy problémája, vagy inkább káros félreértése, hogy a színészek túlfeszítik a szerepüket. Hús-vér figurák érzékeny megformálása helyett, néhány betanult konzerv-gesztussal, látványos mimikával, harsány kirohanások, könnyek és érzelmi rohamok kíséretében a túljátszásba menekülnek.

Az igazság az, hogy ennek, amit látunk, nem sok köze van a színművészethez. Sokkal inkább egy kísérleti drámatagozat szituációs játékaira emlékeztet. Mégis, ma már olyan magasra tornászták fel a nézők ingerküszöbét ezzel a mesterkélt ripacskodással, hogy lassan alapelvárássá válik az Oscar-díj eléréséhez. Pedig, ahogy mondani szokás, a kevesebb sokkal több lenne.

Akinek még így is sikerül színésznek maradni, többnyire jóval eszköztelenebb módon csinálja. Az Amerikai botrányban ez csak két színész dicséretes osztályrésze: Christian Bale és Jeremy Renner nagyságrendekkel hitelesebb a maga szerepében, mint a dühromokban és érzelmi kitörésekben pácolódó Amy Adams, Bradley Cooper vagy a brutálisan túlértékelt Jennifer Lawrence. És az is nagyon beszédes, hogy a film legjobb pillanatát egy régi nagy öreg, Robert De Niro hozza, mindössze tíz percben. Ez a tíz perc, amíg az olasz maffiózó hőseinkkel tárgyal, bármely klasszikus gengszterfilmben elférne.

Hibái és rossz megoldásai, valamint a hatásvadász színészi játék ellenére az Amerikai botrány mégsem egészen kidobott idő és pénz.  Ha nem is maradandó élmény, de legalább néhány emlékezetes pillanat erejéig kellemes szórakozás. Viszont komoly díjakat egy szebb és okosabb világban biztosan nem kaphatna.