Megint Bernhard. Sokadszor, elkerülhetetlenül, mindörökké. S ezúttal, mint az új kötet borítóján látható, Önéletrajzi írások címmel. Öt fejezet, amelyben minden rajongó számára feltárul a huszadik századi osztrák irodalom egyik legnagyobb mesterének szellemi forrásvidéke. De nagyon óvatosnak kell lennünk, hiszen ezen a szövegen könnyen elbukhat minden kritikai attitűd. Főként mert személyes vallomás, amely bár folyamatosan használja a fikciós Bernhard-mondatok alapelemeit, mégis szokatlanul közel engedi magához olvasóját és nagyon sok mindent elárul az alkotóról.
A szöveg ezúttal túlmutat magán a nyelven, azon a beszédmódon, amelyet Bernhard zenei kompozícióként, körkörösen, sokfelé elágazó, kiemelt csomópontokon kulmináló kíméletlen fúgaként épített fel. Ami talán a legérdekesebb az Önéletrajzi írásokban, az kétségtelenül a nyelvi teljesítmény és a valóság viszonya. Hiszen a nagy dilemmát olvasóinak mindig az jelentette, vajon a szerző bravúros rágalomáriái mennyire vehetők komolyan, hol húzódik a határ a nyelvi akció és a tényleges álláspont között. Az mindig is köztudott volt, hogy Bernhard nem mindent úgy ír, ahogy gondol, de azt nehezen lehetett eldönteni, hogy ezzel a szitokzuhataggal szemben milyen stratégia volna célravezető inkább a befogadó számára: a beszéd öntörvényű hipertrófiájának vizsgálata vagy a referenciális olvasat. Aki azonban arra számít, hogy most a biográfiára épülő szövegben mindenre fény derül, csalódni fog. Bernhard ugyanis most sem csíphető el vagy érhető tetten.
Kezdjük azzal, hogy az első részben, amely az Egy gyerek címre hallgat, a szélsőségesen fogalmazó szerzőre szinte alig emlékeztető stílusban tűnik fel a kisgyermekkor állapotrajza, középpontban az autonóm szellemiségét meghatározó nagyapával. Rögtön azután viszont, immár alcímekkel ellátva, beindul a közismert gépezet, s a szerző gyermekkora helyszínének, Salzburg városának elátkozásába kezd. Ezt követően pedig egy rapszodikus grafikai lázgörbe szerint hol az életrajzi narratíva, hol pedig a nyelvi szituáció váltogatja egymást, szinte szétválaszthatatlanul, többféle dikciót alkalmazva, de tudatosan.
A következő, Az ok című rész, Rávilágítás alcímmel, a második világháború idején szerzett tapasztalatokról számol be, amelynek két emblematikus alakja Grünkranz, az internátus náci szimpatizáns igazgatója, illetve Franz bácsi, az újjáépített intézet frissen kinevezett katolikus vezetője. A két közeg Bernhard szerint csupán abban különbözik, hogy a náci totalitarizmust a hasonlóan bornírt katolikus despotizmus váltotta fel.
A kötet erőssége A pince című fejezet, amely mint az addigi élethelyzetből való Kivonulás jelenik meg, hatalmas monológokkal körülbástyázva, hogy aztán A lélegzet és A hideg bemutassa a legsúlyosabb veszteséget, szeretett nagyapja halálát, illetve saját betegségét, amely őt magát is a halál pereméig sodorta. Végül a grafenhofi szanatóriumban töltött idő és az édesanya elveszítése zárja a kötetet, de ez korántsem valamifajta lekerekítő zárlat, a szöveg sokkal inkább csak váratlanul megszakad, különösebb előreutalás nélkül az életpálya későbbi szakaszaira. Így bár az kiderül, hogy a zenei szerkesztésű szövegek az elbeszélő muzikális készségéből fakadnak, legfontosabb „démoni” élménye pedig Dosztojevszkij Ördögök című regénye, mégsem kapunk választ az írói hivatás választására, kialakulására.
Az önéletrajzi írásokból nyerhető legfontosabb információ az, hogy a Thomas Bernhard-i nyelv visszatérő elemei honnan is származnak. A legnagyobb hatás kétségkívül nagyapjától ered, aki sikertelen íróként, amolyan önmagába zárt szobafilozófusként egy egész életre elültette unokájában a pesszimizmust és az emberi ostobasággal, gonoszsággal szembeni kérlelhetetlen ellenszenvet. Az internátusban töltött évek a „nemzetiszocialista-katolikus” világrend ellen mozgósított kirohanásokra adnak magyarázatot, míg a szanatóriumi időszak az egész létezéssel szembeni, gyakran dühödt undor gyökerei.
De ugyanilyen fontos Bernhard baloldalisága, amelynek természetesen semmi köze ahhoz a baloldalisághoz, ahogy azt a magyar politikai nyelv napjainkban interpretálja. Mint A pince című részből kiderül, a szerző egyszer csak a gimnázium szellemellenes közegéből kivonult és elindult „az ellenkező irányba”, hogy kereskedőtanoncként Salzburg szegénynegyedében, a Scherzhauserfeldben dolgozni kezdjen. Itt lett szemtanúja annak az emberi nyomornak, kiszolgáltatottságnak és reménytelenségnek, amely részvétet ébresztett benne a pokoli körülmények közt vegetáló kétkezi munkások, a társadalomból kivetettek iránt.
S persze nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a keserű küzdelmet sem, amit az író az utolsó részben, A hidegben, saját származásának felkutatásáért folytat. Az a tény, hogy az ismeretlen apa személye tabu volt a családban, édesanyja pedig lélektani bosszút állt az őt elhagyó férfi miatt saját gyermekén, a szerzőt végül arra a következtetésre juttatta, hogy létezése bűn és csupán szerencsétlen véletlenek végeredménye.
S végül beszélhetnénk még a történelmi háttérről is, hiszen Bernhard olyan plasztikus részletességgel számol be a háború abszurditásáról, a salzburgi bombázásokról, a kollektív őrületről, hogy nem csodálható, ha ilyen szomorú élmények fényében egy melankóliára és öngyilkosságra hajlamos hiperérzékeny félárva a világ sötét oldalára vált fogékonnyá. Mindeközben egy sor szánalmas, beteg, idióta és szeretetre méltó figurával, illetve morbid szituációval találkozunk, amelyek persze mindig a szerző tekintetén átszűrve, emlékezetes jelenetekben és vaskos etikai értékítéletek kíséretében elevenednek meg. A felvonuló emberi menazséria néhány szimpatikus és Bernhard szellemi fejlődését előrelendítő lakója pedig arra is rádöbbenti az olvasót, hogy a meghatározó nagyregényekben miért mindig egy Mestertől ered az a beszéd, amely azután az őt hallgató Tanítvány tolmácsolásában válik elbeszélői szólammá.
Az Önéletrajzi írások a biografikus elemek és a nyelvi regiszterek egymásba játszása mellett leginkább mégis azért válik igazán figyelemre méltó alkotássá, mert a legkristályosabban itt jelenik meg Bernhard világképe és végsőkig vitt hideglelős pesszimizmusa. Egy olyan ember történetével szembesülhet az olvasó, aki már húsz évesen, tüdőbetegsége miatt hosszú kórházi kezeléseken átesve, az emberi természet legszörnyűbb rétegeit megismerve mindent tudott a világ állapotáról. Éppen ezért most is kérlelhetetlenül fogalmaz.
A bernhardi konklúzió végül is csak annyi, hogy a létezés abszurd „szenvedésövezet”, amelynek sem oka, sem célja, sem értelme, de még használható tanulsága sincsen, s ahol végül mindig „benyújtják a számlát”. Ennek ellenére, ahogy A lélegzet című rész halállal szembeszegülő fontos pillanata mutatja, mégis vállalja a fájdalmat, mert ez az egyetlen olyan birtok, amit magáénak mondhat: az egzisztenciális döntés, hogy a halál helyett az életét választja. Ezt az ontológiai tapasztalatot azonban olyan fekete humorban pácolja, amelyek egyszerre okoznak megrendülést és görcsös hahotákat. Igaz, ő a nyelv kifejezőképességében sem bízik, alapvetően megragadhatatlannak találja a valóságot, az emberek közötti kommunikációt pedig felesleges erőfeszítésnek, amely félreértések és félreértelmezések lesújtó sorozata.
Éppen ezért, ahogy az elején jeleztem, nem árt az óvatosság. Bernhard világa többrétegű bűvészdoboz, látszólag problémamentesen értelmezhető, mégsem biztos, hogy önéletrajzi szövegként olvasható. Arról nem is beszélve, hogy a különféle ismétlődő motívumok kibontásához, a világhoz való viszony részletes elemzéséhez vagy a nyelv játékának pontos diagnózisához minimum egy hosszú esszé volna szükséges.
Külön tanulmányt érdemelne továbbá a magyar fordítás, amely három szerző remek munkája. Mégis, talán a legpontosabb része Szijj Ferenc átültetése, A pince, amely eleve a kötet súlypontja, és talán mert Szijj tehetséges, gyakorló íróként „belülről” közvetíti az eredeti szöveget. Ilyenkor teszi fel magának az ember a kérdést: ha ezt egyszer már így és ennyire megírták, akkor most élete hátralévő idejében vajon mit olvasson? Ahogy ő mondja az Ördögökről, legfőbb ifjúkori olvasmányélményéről: talán felesleges is „további hasonlóan rettenetes nagyságokat” keresgélni, hiszen ilyen úgysem lesz több. Marad hát ez a kötet, meg a többi Bernhard-regény, újra és újra.
Vár Ucca Műhely, 2007/2