Hát, ez a film teljesen kikészített. Pörölycsapás az agyra, a szívre és a gyomorra. A nálunk még 2007-ben Szerelmem, Szarajevó címen bemutatott Grbavica című filmet már nagyon régóta szerettem volna megnézni, de eddig nem jutottam hozzá. Most végre sikerült megtalálnom és azt hiszem, nem láttam ennél drámaibb filmet mostanában. Legutóbb a Red Road volt rám ekkora hatással. Ami pedig a témáját illeti: nem hiszem, hogy készítettek ennél jobb és szebb filmet a délszláv polgárháború traumájáról. Tetszett ugyan az Oscar-díjas No Mans Land (2001) és nagyon tetszett a Klopka (Csapda – 2007) is, de a téma ilyen súlyos és mérnöki foglalatával még nem találkoztam. Bosnyák filmről van szó, amely osztrák, horvát és német közreműködéssel készült el, a rendezője pedig egy velem egykorú fiatal lány, Jasmila Zbanic.

Szarajevóban járunk, napjainkban, mégpedig a város Grbavica nevezetű részében, amely a harcok egyik fő helyszíne volt és ahol a polgárháborús mészárlások után még évekig tömegsírokat tártak fel. Egy anya egyedül neveli lányát, a gyászoló családtagok terápiás foglalkozására jár, közben egy ruhagyárban dolgozik és éjszakánként egy zenés szórakozóhelyen próbálja kiegészíteni a fizetését pincérnőként. Így sem futja sokra, mert a lánya iskolai kirándulására például kölcsön kell kérnie.

Nagyjából ennyi a történetváz. Hétköznapi szituációk, konfliktusok, emberi arcok. Aztán szép lassan ez a szürke szarajevói történet egy shakespeare-i drámává fejlődik. Egy felkavaró, megrendítő és tragikus, ugyanakkor felemelő történetté, amely családi és nemzeti dráma is egyben. Nem szabad, de talán nem is lehet ennél többet elmondani róla, hiszen látni kell. Mesterien megírt forgatókönyv, nagyszerű karakterek és elképesztően jó színészek szavatolják, hogy a boszniai pokol legmélyére lássunk. És mindezt 85 percben, mindenféle melodrámai hangvétel, érzelgősség, hatásvadászat vagy politikai ítélkezés nélkül, lélektanilag a lehető leghitelesebb módon, balladisztikusan, egy teljesen egyszerű és lecsupaszított történettel.

Láttam az utóbbi időben néhány kitűnő angol és amerikai drámát, de a Grbavica után eltöprengtem, hogy nekünk, innen Közép-Kelet-Európából nézve mennyire eltörpül egy rejtőzködő homoszexuális tanár meleg szeretőjéhez fűződő gyászmunkája (A Single Man) vagy egy zárkózott, ugyancsak gyászoló New York-i professzor bevándorlókért érzett aggodalma (The Visitor), szóval mindez mekkora csekélység innen nézve egy boszniai család traumájához és mindennapjaihoz képest. Oké, persze mindenkinek megvan a maga problémája, amelyet ugyanolyan intenzíven élhet meg, mint bárki más a világban. De amikor elnézem, ahogy ezek a jóllakott amerikai férfiak az öt szobás fényűző lakásukban szenvelegnek a terített asztal és francia vörösbor vagy whisky társaságában, szívesen megmutatnám ezeknek az amerikai drámai hősöknek, hogy mennyivel durvább és nehezebb bosnyák hősnek lenni.

Vagy akár magyarnak. Már persze csak akkor, ha készülnének ilyen minőségű filmek a közelmúltunk történelméről. Én mindenesetre a film megtekintése óta, akármilyen hülyén is hangzik, egy bizonyos Kemal Monteno nevű bosnyák énekes, Sarajevo ljubavi moja című dalát hallgatom, és szerintem aki ezt a filmet megnézi, annak, ahogyan nekem is, örökre bevésődik a zenei emlékezetébe.