Én sokáig Mel Gibsont rendezőként nem tudtam értelmezni (bár színészként sem igazán), mert a Braveheart giccses történelmi eposza vagy a Passió ijesztően egysíkú, naturalisztikus erőszakorgiája nem talált be nálam. De aztán jókora késedelemmel megnéztem az Apocalypto című filmjét, amely szerintem egy kifejezetten jól megrendezett különleges mozi és hirtelen elkezdtem létező alkotóként tekinteni rá, akinek mégis csak van valamiféle mondandója és víziója a világról.

Éppen ezért döntöttem el, hogy megnézem a legújabb filmjét is, és ebben csöppet sem befolyásolt, hogy az interjúiban eléggé meggondolatlan baromságokat kinyilatkoztató seggfejnek tűnt.

A Hacksaw Ridge pontosan azt hozza, amit Gibson eddigi filmjei: tömény pátoszt, az emberi korlátokon felülemelkedő emberfeletti hősiességet és persze a krisztusi hit győzelmét. Ebben még nem volna semmi rendkívüli, sőt éppen ezek azok a jegyek, amelyek miatt ásítozni szoktam a heroikus hollywoodi történeteken.

Amiért mégis figyelemre méltó, az a film szerethető klasszicista régimódisága. A Hacksaw Ridge egy abszolút tradicionális hollywoodi háborús hőseposz, mondhatni retró és oldschool mozi, a műfaj precízen behatárolható kliséivel. Mégsem válik idegesítő műfaji darabbá, hanem épp ellenkezőleg, nagyon elegánsan játszik az íratlan szabályokkal, és szépen megidézi az idevágó klasszikusokat, az A szakasztól, a Full Metal Jacketen és A dicsőség ösvényein át egészen a Ryan közlegény megmentéséig.

Külön kiemelném a jól kidolgozott látványvilágot és a háborús ütközetek kőkemény ábrázolását, amit én személy szerint egyáltalán nem éreztem hatásvadásznak és naturálisnak, hanem inkább elgondolkodtatóan pontosnak. A háború ilyen, ebben semmi túlzás nincs, sőt bevallom én még ennél is tovább merészkedtem volna. Egyébként is: ami 12 éve Mel Gibsontól még durva volt, az napjainkban már csak egy elvárható szint az erőszak mozgóképes megmutatásában.

Mindent összevetve megismerhetünk egy felemelő, igaz történetet, élvezhetjük a békebeli hollywoodi mozi világát, és találkozhatunk néhány kiváló színészi alakítással is, és itt nemcsak az egyértelműen tehetséges Andrew Garfieldra gondolok, hanem Sam Worthingtonra például és persze Vince Vaughn és nagyon penge. Külön mázli, hogy ezúttal Mel Gibson sem tolta túl és képes volt határt szabni a vallásos megszállottságának.

20 évvel ezelőtt ez a film simán elhozta volna az Oscart, de lehet, hogy ez a múlt századi stíl most már Hollywoodnak is kicsit meghaladott és korszerűtlen.

(Végére hagytam egy személyes vallomást. Annak idején, besorozott katonaként, magam is a fegyvertelen szolgálatot választottam. Bár Budapesten 1993-ban ez nem számított akkora vakmerőségnek, mint 1945-ben Amerikában, azért mégis valamiféle rokonságot éreztem Desmond Doss kálváriájával. Én ugyan nem mentettem meg 75 életet, sőt csatában sem vettem részt, mi több nem is vallásos meggyőződésből választottam ezt a lehetőséget, hanem simán humanizmusból, de hasonló munkakörben, szanitécként dolgoztam egy budapesti laktanyában az orvosok mellett. Szóval, nekem már csak ezért is volt izgalmas érzés megnézni ezt a filmet.)