Szörny a Balatonban

img005.1

Aznap délután, amikor a szörnyeteg először megjelent, felügyelet nélkül mentünk le a strandra. Azt mondták, induljunk el hármasban, később csatlakoznak ők is, addig labdázzunk a sekély vízben, „csak a piros bójáig ne ússzunk be”, figyelmeztetett mostohaapám, mert ott a víz olyan hideg, hogy nyüzsögnek az angolnák és „leharapják a lábunkat”. Viccnek szánta, nevetnünk kellett volna, de nem voltunk valami vidámak. Sejtettük, miért akarnak kettesben maradni a szálláshelyen, csak a részletekről nem voltak pontos elképzeléseink.

Mindenkinek meg kellett emészteni az új felállást, de a mostohatestvéreim mintha kicsit jobban jártak volna ezzel a családegyesítéssel. Úgy tűnt, nemcsak elfogadják, de kedvelik is az anyámat. Én viszont már az első találkozás óta harcoltam az új apám ellen. Azóta, hogy az anyám beengedte őt a szobámba és az ágyam szélére telepedett. Robusztus test, szőrös kar, kerek fej, és egy régi évszám a csuklójára tetoválva.

A gyárban ismerkedtek össze, ő a lakatosműhelyben dolgozott, anyám a csapszerelőknél. Hamar kitaláltam, hogy a szimpla ismerkedés mögött rejtett szándékok lapulnak. Járt nálunk egy-két férfilátogató hébe-hóba, de ekkora nyomatékkal egyiknek sem lettem bemutatva. Ilyen közel a bizalmas zónámhoz még egyetlen idegen férfi sem merészkedett.

A faluról áradozott, ahol születése óta él, és a két fiáról, akik egész nap az imádott farkaskutyájukkal játszanak. „Ez a kutya úgy falja fel a nyers tojást”, mesélte lelkesen, „hogy a szemfogával szétroppantja és a belsejét pillanatok alatt kiszívja.” De hiába próbált levenni a lábamról az állatos történeteivel, nem dőltem be. Éreztem, hogy csak könnyű terepakadály vagyok a szemében, amin gyorsan át akar csörtetni, hogy mielőbb anyámhoz férhessen. Láttam a harmadik emeleti ablakból, ahogy ölelgetik egymást a parkolóban. Egy öreg Rigával járt hozzánk, ami olyan otrombán berregett, hogy felverte vele az egész lakótelepet.

Már az első héten raplizni kezdtem és telesírtam a vánkosomat. „Azt akarom, hogy csak engem szeress!”, üvöltöttem anyámnak. Nem volt más eszköz a kezemben, csak a határtalan akarat és a csenevész test. Közéjük hajítottam a zsámolyunkat, amikor csókolóztak. Egyszer még be is húztam tiszta erőből a hasába, de csak röhögött rajtam, a pihényi kölyökmancsomat meg sem érezte.

A Balatont már a megfáradt küzdelem, a behódolás illata lengte be. A gyárból kaptunk családi beutalót Fonyódligetre. Ők nászútnak tekintették, mi kényszerű együttlétnek. De a gyerekek ebben a korban rugalmasak. Felhőtlen volt az ég, csak a pillanatot érzékeltem, a jövő nem létezett, pancsoltunk a vízben, játszottunk és fagyiztunk, főtt kukoricát rágcsáltunk a strandbüfében. Feladtam az ellenállást, elragadott az életösztön, a haragomról is megfeledkeztem.

Az utolsó nap ajándékokkal halmoztak el minket. Megvesztegető szándék húzódott mögötte: így akarták megvásárolni a szeretetünket. Főleg az enyémet. Kaptam könyvet és édességet, de a játékpisztolynak örültem legjobban, egy élethű, kis markolatú, forgótáras revolvernek.

Egy idő után szorongás tört ránk a tudattól, hogy a szüleink nélkül fürdőzünk hármasban. Amikor visszatértünk a strandról, a nyaralót zárva találtuk. A nyitott ablakon, a szúnyoghálón át szólongattuk őket. Azt hittük, előlünk bujkálnak. „Tudjuk, hogy bent vagytok!”, kiáltottam, mint a detektív, mielőtt az ajtót rátöri a gyilkosra. Később megjelentek a bazársor felől egy szatyor piával. Nevettek, amikor elmeséltem, hogyan próbáltam a búvóhelyükről kifüstölni őket.

Vacsora után elsötétült az ég, mostohaapám bort nyakalt gyors ütemben. Szemerkélt az eső, az anyám mégis kiküldött játszani minket. Érezni lehetett, ahogy zúg a feszültség a levegőben. A nyaraló körül labdáztunk, amikor kitört a vihar. Hallottuk, hogy bent üveg csörömpöl, egy pohár a kövön végzi, és anyám sírni kezd. Már zuhogott, az ajtó kinyílt, a küszöbön félmeztelenül mostohaapám jelent meg. Feldúlt arc, téboly a tekintetében. „A kurva életbe!”, üvöltötte. A szél feltámadt, a fűzfákat tépte, rémülten álltunk a földre hajló ágak alatt. Ránk se nézett, a part felé rohant. „Gyertek be!”, kiáltott nekünk anyám, a többiek szót fogadtak, de én követtem őt. Látni akartam a szörnyet.

A vihar magasba dobálta a fekete hullámokat. A túlparton vörös fénypont lüktetett, de a világra szürkeség borult, az arcomról patakzott a víz, a szél a bordáimba bokszolt és dermedten figyeltem a tajtékzó vizet. Egyszer csak a sziklákkal borított partszegély közelében felbukkant. A hullámok taréján, mint egy veszedelmes tengeri fenevad – ijesztő, fehér emberevő bálna. Harcolt az árral. Újra és újra nekiment, úszni próbált, de a hullámverés visszadobta.

A revolver a zsebemben lapult. Azt kívántam, bárcsak igazi lenne. Lelőném, hogy a víz ne okádja vissza ezt a rémséges kreatúrát a partra. De a vihar csillapodott, a habok újra kirajzolták sértetlen alakját. Talán elfáradt, vagy a víz lehűtötte. Imbolyogva a szárazföldre lépett. Az anyám teremtménye volt. Ő hívta elő nekem, mint egy jóhiszemű hang a föld gyomrából az ősi, eltemetett lényeket. Hogy mostantól én legyek a tápláléka.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.