Christopher Nolan filmjeit nézve mindig az jut eszembe, hogy ezek valójában nem is filmek, hanem hosszúra nyúlt trailerek egy olyan filmhez, amely sohasem fog elkészülni. A rendező filmjei ugyanis a mai online generáció kulturális befogadói attitűdjéhez igazodnak: ahhoz a fiatal közönséghez, akik 15 mondatnál többet nem tudnak elolvasni egy szövegből, akik buli előtt gyorsétteremben kajálnak, azt hiszik, hogy a szex egyenlő a pornóval és nem képesek elmélyedni 5 percnél tovább egyetlen tartalomban sem.
Nolan filmjei tudatosan kiszolgálják ezt az igényt: nem akarnak elmélyedni a feltáruló anyagban, nincs bennük egyetlen „felesleges” perc sem, túlfeszített tempóban, az információ adagolását minimálisra redukálva rakétasebességgel pörög a cselekmény, a párbeszédek olykor szinte csak jelzésértékűek, a karakterek totálisan kidolgozatlanok, és mire belaknál egy épp zajló drámai pillanatot vagy elméláznál egy fordulaton, már ugrasz is a következő jelenetre.
A titokzatosság vagy misztérium itt nem emberi és univerzális mélységek feltárásához vezetnek, hanem mindez szimpla technikai jellegű agytorna, amely nem azért sarkall újranézésre (már ha sarkall), mert ismét részesülni szeretnél a felejthetetlen katarzisban, hanem csak egyszerűen közelebbről akarod megszemlélni a hideg, pattogó, felszínes gépezetet. Gyors, rövid, a lényeget csak felvillanó részletekben összeollózó képsorok Nolan filmjei, akár a trailerek.
Most ismét készült egy két és fél órás trailer Tenet címmel, amelyből kellő intelligenciával, helyes arányérzékkel és ízléssel létrehozható lett volna igazán komoly sci-fi thriller, vagy egy tíz részes elgondolkodtató minisorozat. A Tenet azonban nem tartalmaz semmit abból, amit ígér: a fantasztikus szálat nem bontja ki izgalmasan és mélyen, a figurák emberi vonások nélkül rohangálnak, a párbeszédek analfabétáknak készültek, vagy ami még rosszabb, helyenként álbölcsességektől roskadoznak, a cselekmény darabjai pedig idegesítő esetlegességgel rakódnak egymásra.
A fényképezés, a képek dinamikája, a háttérzene, a vágás és a digitális trükkök persze szenzációsak, az egész film mégis olyannyira üres, mintha valóban csak egy tetszés szerint összeszabdalt filmelőzetest néznénk.
Ha mindezt tematikailag összevetem például a Dark című figyelemre méltó német időutazós sorozattal, vagy Alex Garland Devs című gondolatébresztő, sokkolóan lebilincselő minisorozatával, vagy akármelyik Black Mirror-epizóddal, akkor ki kell mondanom, Nolan új filmje – de említhetnénk bármelyiket az Interstellartól az Eredetig – röhejesen egysíkúnak, felszínesnek és giccsesnek mutatkozik az imént felsoroltakhoz képest.
Tényleg úgy van, ahogy több helyen olvastam: ha felnőtt tartalomra, gondolatokra és szellemi élményre vágysz, keresd meg a saját alkatodnak megfelelő sorozatot a neten, mert amit ma a mozikban kapsz – a rossz vígjátékoktól és infantilis szuperhős-képorgiákon át az agyonhájpolt Nolan-blöffökig, az minden, csak nem film és mozi.