Nehéz lesz forradalmian újat mondani, mert a Filmszemle díjai óta jó néhány – többnyire pozitív – kritika jelent meg Hajdu filmjéről. A Fehér tenyér számomra nem a sportról, hanem elsősorban egy szubjektív és általános érvényű emberi drámáról szól, amely mellesleg erős magyar történetet is hordoz, talán többet mond hazánk elmúlt évtizedeiről, akár az egész nemzeti sorsról is, mint bármilyen más historikus vállalkozás, ami a rendszerváltás óta született. A film számos önéletrajzi elemet tartalmaz, de nézőjének erről semmit sem kell tudnia: a fiatal atléta pályája egy individuum személyes passiója, aki a magány, a kudarc és fájdalom ontológiai élményét, no meg szabadságának megteremtését ezúttal a tornasport közegében reprezentálja.

Féltem kicsit, hogy a „Macerás ügyek” godard-i avantgárdja és a „Tamara” Menzel-hangulatú, stilizált piktúrája után Hajdu engedményeket tesz, amikor egy epikus történetet kell elmondania, ám a klasszicizálódás gyanúját már az első képsorok eloszlatták. A Fehér tenyér ugyanolyan sűrű szövéssel készült, amilyenből a rendező korábbi filmjei és az esztétizálás szerves egységet alkotott a drámai történettel. A képvilág csupasz, a narratíva mindössze néhány feszes jelenetre és kifejező atmoszférára szorítkozik, a párhuzamos időkezelés bámulatos, a szereplők teljesítménye tökéletesen harmonizál a formával, a drámai csomópontok gondosan kivitelezettek.

Ami ennél is jobban meglepett, hogy nem tudtam, mi fog történni a következő percben. Ez ritka pillanat napjaink filmes tömegtermelésében. Végre egy mű, amiben nem lehet tudni, hová fut ki majd a sztori. Hajdu következetesen ellenáll a képlékeny anyag csábításainak, a sportfilm, a karriertörténet, dicsőség és bukás, mostoha gyermeksors és számos más klisé hívogató sémájának. Figyelemre méltó az is, hogy a film főhőse nem esik szerelembe, magyarán nincsen női partnere, a szülők mértéktartó ábrázolásán kívül érzelmi életnek a legkisebb jele sem található a filmben, ami valószínűleg nemcsak a szentimentális sablonok elkerülését szolgálja, de nagyon jót tesz a kompozíciónak, az író-rendező ezzel kizárólag a személyes tapasztalatra, a puszta küzdelem, nehéz létharc stációira koncentrálhat.

Többen írtak arról, hogy a Fehér tenyér a nyolcvanas évek atmoszféráját ügyesen megragadja és képes reflektálni korunkra is, ezzel mintegy nemzeti perspektívába helyezve Dongó Miklós sorsának elbeszélését. Valóban: az egyszerű történet rejtett stilizációval ötvözve, a tiszta dramaturgia múlt- és valóságszagú piszkosfehér képeken, karcos fényképezésben és kézi kamerás feszültségben elevenedett meg. A Hajdunál egyébként is hangsúlyosan megjelenő Debrecen-kulissza, a nemzedéki életérzés azonban itt és most egy jóval szélesebb – hogy csúnyán fogalmazzak -, egzisztenciális kontextusba ágyazódott, ami a korábbi munkák után az egyértelmű fejlődés, szakmai érettség jele.

A vetítés után volt szerencsém gratulálni a rendezőnek és örömömnek adtam hangot, amiért ilyen jó magyar filmek születnek végre, mint amilyen néhány nemzedéktársa mellett az övé is. Persze a hivatalos kritika ezt szinte naponta megírja és elmondja, nem akarok a túlzó lelkesedés csapdájába esni sem, de tényleg boldoggá tesz, hogy egy új generáció megalkotja saját helyét a kortárs filmben, egyszerre szórakoztat és megrendít, illetve legalább annyira magyar, mint amennyire egyetemes érvényű világot láttat. Ez az a kulturális minőség: a tiszta munka, tehetséges kéz és fehér tenyér, amire szüksége van Dongó országának.