Tisztes kudarc – Koltai Lajos: Sorstalanság (2004)

sorstalansag

Nehéz ügy ez. Mindenesetre korántsem olyan rossz a film, mint amilyennek az első tudósítások alapján látszott, ámde az is bizonyos, hogy nem sikerült mozgóképre adaptálni az egyik legnehezebben adaptálható könyvet. Ami még biztosabb, és ebből a filmből is kiderült egyszer és mindenkorra: Kertész Imre valóban hatalmas író, és a Sorstalanság a világirodalom egyik legfontosabb regénye. Ha másra nem, erre a felismerésre, amelyet a mai napig nem fogadott el, nem értett meg a széles közvélemény, mindenképp hozzá kellene járulnia ennek a filmnek.

Csak az a kár, hogy Kertész nem ért a filmhez. Eredetileg Szász János akarta megrendezni, de az író megtiltotta neki, mert Szász korábban Spielberggel együtt dolgozott egy dokumentumfilmen és azt hitte, hogy Szász Schindlert csinálna a Sorstalanságból. Pedig épp ellenkezőleg, ő biztosan ki tudott volna belőle hozni egy jobb filmet. Koltai kezében viszont kelet-európai Schindler lett.

Lényegében a könyv az egész film támasztéka, és az elhangzó mondatok nélkül Nagy Marcell arca aligha működne. Szerencsére így, Kertész-mondatokkal megerősítve többé-kevésbé működik ez a tekintet, mégis muszáj ismerni valamelyest az irodalmi anyagot. A regény dimenziója a gyermek főhős különleges nyelven megírt monológja. Ezt a szöveget képileg közvetíteni Koltai Lajos egyáltalán nem képes, és nagyon kevés alkotó tudná hibátlanul megcsinálni. Már amikor felmerült a filmváltozat ötlete, megfogalmazódott bennem: ma Magyarországon egyedül talán Tarr Béla tudná elvégezni ezt a feladatot, az ő fekete-fehér, sajátos víziója volna alkalmas Kertész szövegének képi adaptációjára, persze óriási hűtlenség árán, átszűrve őket a saját optikáján. Ehhez nagyon markáns horizont, eredeti látómező szükséges.

Koltainak is volt egy víziója a regényről, számtalanszor elmondta, mostantól már el is hiszem neki, látom, mit akart, és kétségkívül ismeri és érti a művet, sajnos mégsem tudta merész vállalását teljesíteni. Ez leginkább a lágerjeleneteken látható. Koltai, úgy tűnik, megpróbált egy rendkívül szikár dramaturgiát teremteni, hű maradni a könyv világához, csakhogy ehhez a képnyelvhez neki nincsen elég tehetsége, látomása. Kertész szövegében mindez kíméletlen beszámoló az Én teljes megsemmisítéséről, itt csupán egy folyamat szűkszavú illusztrációja, amelyet a képeknek és Köves arcának kellene közvetíteniük, de sajnos a rendező nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel például egy Tarr.

Pedig helyes vonalat követ, éppen azt, amit Polanski az A zongoristában: az egyszemélyes, énközpontú nézőpontot, egyetlen tekintetet, hiszen erről szólna Auschwitz, az Én elpusztításáról. Valami mégsem passzol a lágerben: rövid, erőtlen etűdök követik egymást, látom, hogy ezekből a pillanatokból próbálja összerakni a drámát, a zenén kívül mégsem tudja mindezt egyébbel közvetíteni. Pedig még Tarrt is megidézi, amikor vízszintes kocsizással a barrakkockák közt esőben várakozó, elnyűtt csoportozatokat mutatja. Mégsem megy, ehhez valami több kell, rendkívül eredeti szem, nem elég hozzá egy kitűnő operatőr érzékeny kamerája.

A film legnagyobb hibái és erényei. Nagyon jó Morricone nyitó zenéje, sőt kifejezetten szép, nem cifra és szirupos, éppen olyan, amilyet ehhez a budapesti gyermekpassióhoz rendel magában az ember, szomorkás, játékos, szinte magyar dallam. Jó a fényképezés, elvégre egy operatőr a rendező. Itt most részemről nem számít a holokauszt fényképezhetetlensége és a számtalan filmtörténeti előzmény: nyilvánvaló, hogy egy ilyen történetben meg kell mutatni a koncentrációs tábort, a németeket és a környezetet. Koltai mértéktartó, elsősorban a gyermekre és a szövegre koncentrál, nem színez túl semmit, a film első felének barnás-őszies fényeit átveszi a szürke sár, égbolt és eső, hogy aztán újra visszatérjenek a budapesti utcák fényei.

Nagyon jó néhány színész. Nagy Marcell ügyes fiú, a hangja, modora, tekintete éppen megfelel a narrátor nézőpontjához, de az erőtlen dramaturgia tompítja. Kitűnő figura Szarvas József alakja, a csendőr, aki a buszról leszállítja őt, igazán hátborzongató, professzionális alakítás: a buta, szolgai lélek, aki engedelmeskedik a parancsoknak, kegyetlen, gyáva, mégis van benne valami emberi. Óriási pillanat, amikor int a tekintetével Kövesnek a forgalomban, szökésre buzdítva, és a fiú meg sem mozdul. Nagyon jó Bán János, Kovács Lajos is hozza a formáját. Nagyon jók a budapesti utcák, nekem csak ritkán támadt díszletérzetem, főként a végén, a romoknál volt hiteltelen a háttér, a drezdai jelenetnél, meg amikor a Nefelejcs utca tábláját lengette a szél.

Nagyon-nagyon rossz viszont Köves házbéli barátnéja, egyenesen pocsék az a jelenet, amikor saját zsidóságát fájlalja. Iszonyú gyenge, amikor Morricone édeskés zenéjére hajlonganak a barakklakók vigyázzállásban, és nem is illeszkedik az eredeti koncepcióhoz. Érdekes, de inkább hibás megoldásnak tartom azt a részt is, amikor néhány fiú már a fogságban, előadja a Holdvilágos éjszakán című dalt. Ez különben eredeti ötlet lehetne, akár egy Köves lelkén átszűrt vízióként is felfogható volna, ehhez azonban nem eléggé bátor, szándékoltan játékos fogás, igazi betétként pedig valószerűtlen, tehát sem ez, sem az, valahol a kettő invenció között, mintha nem lenne eldöntve. Szerettem volna hinni ennek a dalnak, szinte megidézte az A dicsőség ösvényei végén látható-hallható énekszót, mégis banálisra sikeredett. Feltűnő, hogy némely fogoly még egy év után is kitűnő fizikai állapotnak örvend.  Aztán az amerikai katona alakja is meglepetés, de kissé mesterkélt fogás, ahogy Kövest meg akarják a kommunizmustól menteni. De hát ő “végeredményben” magyar….

Ha most így visszatekintek, továbbra is azt mondhatom, a legnagyobb hiba az, hogy Nagy Marcell szenvtelen, reflexiók nélküli nézőpontját, amely az elbeszélő pozícióját kívánja megjeleníteni, a cselekmény és a képvilág nem segíti ebben a rohadt kemény munkában, ezért kellett mellérendelni Kertész-mondatokat. Így legvégül legalábbis, az irodalomtörténet egyik legkiemelkedőbb pillanatával, az auschwitzi alkony utáni honvággyal mégis csak kapunk valamit a Sorstalanságból.

Akárhogy is, Koltainak nem kell szégyenkeznie: nem tudott jó filmet csinálni, csak becsületesen filmre komponálta a saját szerény eszközeivel a saját Sorstalanságát. Már ez sem kevés, de nem is elég. Tisztes kudarc. Az igazi Sorstalanság még nincs vásznon, ezt a munkát valaki másnak kellene elvégeznie.

Végezetül el kell mondanom, hogy a film erőtlensége ellenére én ehhez a történethez személyesen is kötődöm, igen erős a saját olvasatom. Két olyan élmény is van az életemben, amely segít az azonosulásban. Természetesen engem nem deportáltak koncentrációs táborba, mégis, az Énmegsemmisítés, a szabadság elvételének tekintetében életemnek ez a két fejezete jócskán hasonlított egy haláltáborhoz. És bár Koltai nem tudta megmutatni a történet számomra legfontosabb, létfilozófiai rétegét, közös emberi létezésünk lágervoltát, ennek ellenére is képes voltam megélni Köves sorstalanságát. Én is meghaltam már egyszer, nekem is van saját Auschwitzom. Így aztán, a film utolsó kockáin elhangzó Kertész-mondatok erős hatással voltak rám. Igen, nekem is erről kell beszámolnom. „Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.