Ritkán nézek sorozatokat és elszánt meggyőződésem volt, hogy a House után lehetetlen olyat mutatni nekem, amelytől eláll a lélegzetem. A Breaking Bad sem tűnt az első rész után kihagyhatatlan darabnak, mégis folytattam, mert kíváncsivá tett. És megtörtént, amire nem számítottam. Alig két hónap alatt letoltam mind az 5 évadot és be kell vallanom: nemigen láttam jobb filmet az elmúlt évben.

Főhős

Nyilván a vezető karakter volt az, amely elsősorban izgatott: a magányos, önsorsrontó, beteg főhős. De Walter White mindemellett majdnem ugyanolyan okos, mint House. És ami leginkább érdekelt benne: hogyan válik a társadalom szürke kisemberéből valaki más. Egy másik ember.

Walter a sorozat elején kisvárosi kémiatanár, egyszerű, jelentéktelen, szürke alak, aki engedelmeskedik és behódol a világnak. Rég elfogadta szűkös kis helyét a társadalomban. Teljesíti családi kötelezettségeit, helytáll a munkahelyén, és még másodállást is vállal a megélhetésükért. Kompromisszumokat köt és minden megaláztatást elvisel, mint egy magafajta normális kispolgár. Ebből a hétköznapi szorongásokkal teli állétezésből billenti ki a halálos betegség híre.

Walter napról napra változik a halál árnyékában és szép lassan rátalál arra a titkos énjére, amely végül a Heisenberg nevű drogcsászárban ölt testet. Miközben megmarad ugyanannak az okos, kissé félszeg kémiatanárnak és családapának. Mindvégig amatőr gengszter marad, sohasem lesz igazán a rendszer része, éppen ezért kell szükségszerűen elbuknia.

Egyik világban sem találja a helyét: a családban véres bűnöző, a bűnözők közt túlságosan intelligens dilettáns. Ezt a kényszerpályát, határátlépést, a határvonalon való egyensúlyozást csupán hazugságokkal képes túlélni, meghosszabbítani. Walter szinte észrevétlenül a kényszeres és mértéktelen hazudozás, az önáltatás, a manipuláció és a trükkös csapdák mestere lesz. Saját árnyékszemélyiségének mágusa, aki önmagára, családjára és barátaira is veszélyt jelent, holott nem feltétlenül, vagy éppenséggel egyáltalán nem akar rosszat senkinek sem.

Walter White egyrészt a bennünk rejlő másik ént testesíti meg. Megmutatja, hogy a társadalmi szocializációnkban kialakult éntudat nem szükségszerűen végleges és megingathatatlan. Egy másik életpályán, egy másik történetben, teljesen más arcunk is keletkezhet. Másrészt a kisember elnyomásából és elégedetlenségéből fakadó bosszúállás angyala. Látszólag a család érdekében követ el törvénytelenségeket, utódjai boldogulása miatt válik félelmetes szörnyeteggé. De ahogy ő is kimondja az utolsó részben, mindez sokkal inkább személyes ügy.

A névtelen, lesajnált kisember, aki sohasem válthatta valóra álmait és képtelen volt tehetségét beteljesíteni, a tökéletesen tiszta drog és saját drogbirodalma létrehozásában végre igazi géniusszá válhat. Legyőzheti a gátlásait, a félelmeit. Megmutathatja a családjának és a világnak, hogy sokkal többet ér annál a szánalmas baleknál, akit mindenki csak tutyimutyi lúzernek ismer. Legyűrheti azt a társadalmat, amely ügyefogyott kémiatanárrá tette. Walterből létrehozható Heisenberg.

Vagyis a Breaking Bad valójában társadalomfilozófiai és egzisztencialista dráma. Egy olyan ember története, aki a neki kiszabott sors és a körülmények ellenére és persze morálisan abszolút megkérdőjelezhetően, de végső soron megteremtette önmagát. „Úgy érezhettem, hogy végre élek” – mondja az utolsó részben.

Karakterek, színészek

Walter White központi alakja mellett olyan jellegzetes egyéniségek vonulnak fel, akik nem is egyszerűen mellékszereplők, hanem önálló szólamok a nagyzenekarban. A karakterekhez hibátlan színészi alakítások társulnak. Elsősorban Jesse Pinkman, aki drogos suttyóból válik drámai hőssé, miközben Jesse és Walter kapcsolata egy rendkívül összetett, az apagyilkosság motívumával is kacérkodó, mitikus apa-fiú viszonnyá érik a sorozat végére. Aztán Walter felesége, Skyler, és fiuk,Flynn, akik egészen fantasztikusan képesek megjeleníteni azt a bonyolult pszichológiai folyamatot, amelyet Walter metamorfózisa során átélni kénytelenek.

Majd a családi többi tagja: Marie és Hank. Utóbbi, a zsarusógor DEA-ügynök szerepében az igazán komoly ellenfél Walter számára: hiszen nem csupán Heisenberg birodalma forog kockán, hanem a szörnyetegben pislákoló családi szeretet és kötődés is mérlegre kerül. Bűneiért meglakol, hiszen ebben a küzdelemben szenvedi el az egyik legfőbb veszteséget.

Az ügyvéd, Saul Goodman nagy arc a műsorban: az örök szélhámos piperkőc, akinek problémamegoldó képessége és hőseink számára biztos szigetként működő ügyvédi irodája ellenállhatatlan, nélkülözhetetlen figurává avatják.

Ahogy szintén remek szerephez jut Mike, a régi vágású profi gengszter, aki kérlelhetetlen kegyetlensége ellenére még hisz az emberi tisztességben. Félelmetes és őrült alak az utolsó évadban felléptetett Todd, illetve náci bácsikája: nekik már semmiféle emberi érzelemre utaló vonásuk sincsen, Todd hangján a részvétnyilvánítás is csupán egy betanult szlogen. Ők a valódi démon a filmben.

De azt hiszem, az igazi kedvenc mégis Gus Fring, a vérprofi rejtőzködő maffiavezér, a színjátszás nagymestere, a Pollos igazgatója, aki legalább olyan okos, mint alkalmazottja, Walter. Kettejük két teljes évadon át tartó küzdelme olyan, mint egy kitűnő és véres eposz, lenyűgöző pillanatokkal.

A nagyobb szerepeken túl viszont nem mehetünk el szó nélkül a kisebb figurák mellett sem. Szinte minden poszton, még a legapróbb alakok szintjén is szépen kidolgozott jellemeket találunk. Az alig pár vonással megrajzolt szerepek is hús-vér figurákként képesek meggyőzni minket a létezésükről.

Műfajok

A Breaking Bad egyszerre több műfajt vonultat fel, amely évadról évadra új színeket kölcsönöz a sorozatnak. Lebilincselő pszichológiai drámaként indul, aztán megrendítő házassági dráma, majd tanulságos drogmozi, később kőkemény gengszterfilm válik belőle, legvégül pedig iszonyúan sokkoló tragikus műként marad meg az emlékezetben.

Humor

Ám a megrázó drámát pazar humor is árnyalja. A Breaking Bad szinte minden jelenetben képes elemelkedni az aktuálisan választott műfajából és elképesztően vicces. Elég csak Jesse „Bitch” Pinkman elementáris kirohanásaira és sajnálatra méltó töketlenkedéseire, Walter kínosan mulatságos hazugságaira és bénázásaira vagy Saul Goodman svindlerkedéseire utalni. A humor ráadásul mindig szinkronban fut a dráma intenzitásával: miközben röhögnénk a poénokon, sírni támad kedvünk. A tragikomikum ilyen pontosan eltalált ötvözete csak a legkiválóbb művekben lelhető fel.

Történet, elbeszélésmód

Az még csak hagyján, hogy a karaktereket a sorozat írói a tökélyig fejlesztették, de nemigen tudok mondani filmet az elmúlt évekből, ahol ennyi izgalmas fordulat és briliáns ötlet ekkora feszültséggel párosulva ilyen harmonikusan működne. Lineáris elbeszélői szerkezetében az időbeli mozaikosság is rendszeresen feltűnik, az előre – és visszautalások néha teljesen új perspektívát nyitnak a cselekményben.

Miközben a fatális véletleneknek is óriási szerep jut: szinte sohasem tudhatjuk, hová és milyen módon fut ki egy adott szituáció, amely nemcsak a szereplőkben, de a nézőben is néha elviselhetetlen szorongást kelt. A Breaking Bad zseniális írói teljesítmény, pokolian megmunkált részletgazdagsággal, ahol – néhány apróbb hibát és aránytévesztést leszámítva – szinte minden a helyén van. Tarantino és Scorsese újra beülhetnek az iskolapadba: Vince Gilligan és csapata lényegében leckét adott a mestereknek.

A mozi

Igen, a Breaking Bad mozi, nem sorozat. Egyrészt a költségvetésben is meglátszik, amely évadról évadra dagadt, egyre több külső helyszínnel, egyre több akcióval, egyre több lenyűgöző fényképezéssel, és persze egyre színvonalasabb írói-művészi teljesítménnyel. Másfelől igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindezt nem 6 éven át kellett néznem, hanem alig 2 hónap alatt, egyvégtében, egy kissé hosszúra nyúlt, 50 órás filmként láthattam. Elképzelésem sincs arról, milyen lehet mindezt éveken keresztül, ekkora megszakításokkal végignézni. Valószínűleg teljesen más élmény és befogadói dimenzió ilyen intenzíven és ekkora dózisban beletapadni a mű világába. Érzésem szerint sokkal átütőbb tapasztalat, noha azzal is tisztában vagyok, hogy nem egészséges.

Tanulság

A tanulság az, hogy a műfaj egyik legjobbját láttam, és nem fogok egyhamar belekezdeni új sorozatba. Ugyanazt tudom mondani, amit a Twin Peaks és House után: igen nehéz lesz ehhez foghatót mutatni számomra. De most egy darabig még próbálkozni sem szeretnék, hiszen a nagy élménynek annyi hátránya mindenképp van, hogy drága időnket óhatatlanul felzabálja. Ezzel együtt nem adnám oda semmiért ezt a két hónapot, amellyel Vince Gilligan, Bryan Cranston és a film sok más alkotója gazdagabbá tett. Nagy találkozás volt, köszönet érte.