Veled is megtörténhet – Cristi Puiu: Lazarescu úr halála (2008)

lazar

Még sohasem vetemedtem újévi fogadalomra, de idén eldöntöttem, hogy filmek tekintetében ezentúl csak remekműveket akarok látni. Elég volt a temérdek középszerű produkcióból. Nem fogom többé nagy rendezők rossz új munkáit a régi sikerek színvonalára szomjazva kíváncsiságból megnézni, hogy aztán okos fanyalgással nyugtázzam, miféle végtermékre képes a megöregedett szellem. Nem fogom többé tehetségesnek kikiáltott fiatal sztárrendezők egyéjszakás epigon-kalandjait ájult figyelemmel kísérni, hátha megcsillan valahol egy-egy eredetiség-forgács. Elég volt az untig ismert dramaturgiai elemekből, a csapnivaló, századszor is arcomba dobott, saját szabályainak sem engedelmeskedő hiteltelen történetekből, a már megszületésük pillanatában kultfilmmé verbalizált gyenge másolatokból. Csak nagy filmeket akarok. Egyenes, eredeti, személyes, erős, kerek, makulátlanul tiszta munkákat.

S lám, ez az álmom már januárban teljesült. Igaz, moziba hiába mentem volna, más beszerzési forrás nem lévén, a Duna tévé programjából még tavaly év végén rögzítettem mágnesszalagra. Részben jól jártam, mert nagy csodálkozásomra szinkrontalanul, eredeti nyelven, felirattal játszották, bár a stáb nem átallt vetítés közben szalagcímben tájékoztatni arról, hogy Tőkés László bejutott az EU-parlamentbe. A szóbanforgó filmet látva, szükség is lesz valamifajta érdekképviseletre, bár nem biztos, hogy épp a református püspök a változás kulcsa.

A filmművészettel foglalkozók számára aligha ismeretlen alkotás, amiről beszélek, a 2005-ös cannes-i Un certain regard szekció díjazottja, a román Cristi Puiu filmje, magyar nyelven: Lazarescu úr halála. Annyi szépet és jót elmondtak már helyettem korábban erről a darabról (s a román új hullám kiválóságairól általában), hogy nekem sok újat nem kell hozzátennem. Nagy film 155 percben. A helyszín: Bukarest, ezredforduló, lepattant lakótelep. A főhős: egy 63 éves nyugdíjas férfi, három macskával. Rosszul érzi magát, vért hány, fáj a feje, nem tud lábra állni, mentőt hív. A szomszéd házaspár segít neki, de nem veszik igazán komolyan az esetet, ahogy a felelőtlen orvosok, mindent az alkoholra fognak, s kedvesen megdorgálják az öregurat. Összesen 4 kórházat jár be a bukaresti éjszakában, mire hajnalban kiderül, hogy agyvérzése van s valaki végre a műtőasztalra mutat. De addigra menthetetlen. Addigra egy egész emberi sors, egy egész ország és egy teljes korszak fájó diagnózisa – mondhatnám, gyógyíthatatlan daganata – lesz a nézői katarzis forrása. A film két és fél órában egy beteg öregember tragikus kálváriája közönyös, hanyag, cinikus doktorok, segíteni képtelen embertársak közt, felkészületlen, kaotikus, korrupt kórházakban, a megsemmisülésig. S még csak az sem mondható, hogy mindez csak mese, de még az sem állítható, hogy mindez csak a távoli Románia.

Puiu minden rendezői csapdát elkerül, de nem látszik rajta, hogy félnie kellene a kelepcéktől. A lehető legtermészetesebb módon a valóságot fényképezi. Filmje nem társadalomkritika, nem is igazi dráma, nem realista kórházmozi, de nem is művészi-filozófiai vízió az emberi egzisztenciáról. Mindez együtt, de mégsem és sokkal több is a megszokottnál. Újat nyújt, eddig még hasonlót nem készített senki. Csak a tényekre szorítkozik, mégis minden mozzanat többletjelentéssel is bír(hat). Nem humorizál, mégis van a szituációkban valami rejtett morbiditás. Nem teszi átélhetővé, szerethetővé hősét, mi több, jelentéktelen tucatemberként ábrázolja, mégis minden percben részvétteli pillantással kíséri kórházról kórházra. (Nem mellesleg a méltán elismert és sajnos 2007-ben valóban elhunyt Ion Fiscuteanu hatalmas alakítása.) Akár egy dokumentarista munka, mégsem doku-játékfilm. Puiu inkább csak merőn néz, könyörtelenül figyel. És ezzel a figyelemmel a valóság belép a néző otthonába, saját világával, életével, önmagával szembesíti.

Lazarescu úr halála esztétikai csúcsteljesítménye mellett azért volt rám nagy hatással, mert eszembe juttatta saját halandóságomat egy kíméletlenül rideg világban. Időnk, időm véges. Eljön a nap, amikor az én utam is a kórházba vezet majd. Vajon mire számíthatok? Ilyen egészségügyi rendszerre? Ilyen orvosokra? Erre a kiszolgáltatott magányra, amelyre a halál az egyedüli megoldás? A film utolsó kockájában egy leborotvált koponyájú, kiterített, csupasz, öreg test fekszik egy fehér ágyon. Akár így is végezhetem.

Utoljára még annyit, hogy a filmnek van egy furcsa paradoxona, legalábbis, ami a bemutatott román kórházi körülményeket illeti. Egy olyan országban, ahol a legteljesebb egykedvűséggel hagynak meghalni egy sürgős, azonnali műtétre váró idős beteget, mégis képesek készíteni erről a szituációról egy világjelentőségű remekművet. Kérdezem, nekünk ilyesmi miért nem sikerül? S ha már itt tartunk, lehet persze lesajnálni Romániát ebben-abban, de legalább az önhitt magyar egészségügyi tárca és valamennyi orvos, nővér, beteg számára Puiu filmjének megtekintését kötelezővé tenném hazánkban. Mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy mindez velünk, veled, vagy velem nem történhet meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.