Minden úgy van, ahogy hagytam. A polcon a könyveim és a lemezeim, a fogason a kabátom, a szekrényben a ruháim, az asztalon a számítógépem. Ugyanaz a függöny az ablakon, a tévé előtt a két fotel, a kagylómintás tapéta. A kétrészes ágy a fal mellett, a három díszpárnával. Semmi sem változott, csak a zárat cserélte le, de most kaptam új kulcsot.

Én nyitom ki az ajtót, meg kell szoknom, hogy jogom van újra belépni ide. Az előszobában ugyanaz a járólap, a fürdőben ugyanaz a csempe, amit együtt vettünk. A mosdókagylóról a kis repedés sem tűnt el. A kád szélén a samponom, a kimosott nadrágom a szárítókötélen. Azt hittem, egy másik lakásba érkezem, de minden változatlan. A barna csésze, amiből iszom a kávémat, az üvegpohár, amiből a vizet. A konyhában a szék, nyikorog alattunk, ha ráülünk. Az ablak, amiről potyog a gitt és renoválni kellene. Az utcakép a harmadik emeletről. Minden pontosan úgy, mint amikor elmentem.

Csak ő változott meg. A haját vörösre festette és sminket használ, látom a púder nyomait az arcán. A szív alakú ezüst fülbevaló, a pirszing a köldökében. Az opálosra festett körmei. A hangja, ahogy kérdi, kérek-e valamit inni. Sokkal lágyabb, semmi keménység nincsen benne. A mosolya, ami sohasem létezett, most vad és őszinte. A teste. Mire feleszmélek, az asztalon ül bugyi nélkül. Az izgalmas bozont eltűnt, csak egy szőrtelen rózsaszín nyílás bámul rám. A melle nagyobb és kerek. Az arcáról hiányzik a megvetés irántam és buja forróság fűti pirosra. A derűs szemek, ahol régen egy gonosz bogár lakott, nevető lepkékkel telt meg. Minden úgy, ahogy régen, csak ő nem az már.

Kifordulok a konyhából és újra a szobába lépek. Végignézek a polcon, ahol a fotóalbumok sorakoznak és őrzik a közös utazásainkat. Látom a festményt a falon, amit a születésnapjára vettem, egy tengerparti házat ábrázol. Minden ugyanaz, mégis kényelmetlenül érzem magam. Utánam jön és megérinti a karomat. Nem izzad a tenyere, a bőre száraz, puha. Már nincs rajta ruha. A bal melléről eltűnt a borsónyi anyajegy. A csípőjén kevesebb a zsír.

Nem.

Ne haragudj, te nem az vagy, aki kell nekem. Azt akarod, hogy veled legyek. Kedves vagy és minden kérésemet teljesíted. Tudni akarom, hogy ő hova lett. Nem válaszol, lehajtja a fejét, felöltözik és visszakéri a kulcsot. Átadom. Meg akarom találni, akit ismertem! – kiáltok fel. Nem ért engem, látom az arcán a kérdőjelet. Lépek egy métert, már kint vagyok, elköszön tőlem. Hallom a hevederzár hangját, a csendet a lépcsőházban. Az ajtón ugyanaz a felirat, az ő neve és az enyém. De már nem lakik itt egyikünk sem.

Vár Ucca Műhely, 2010/3.