Zsirilibusz

img190.2

„Én buszsofőr leszek!”, kiáltottam lelkesen a vezetőnek, amikor anyámmal felszálltunk a buszra. A bajszos bácsi a volánnál jól ismerte a szőke kisfiút, a szigetközi erdész unokáját és nevetett. Örült neki, hogy még léteznek gyerekek, akik az ő szakmájára vágynak. Nem sejthette, hogy engem nem is a buszvezetés érdekel, hanem csak a titokzatos műszerfal ingerli a fantáziámat. Azért akartam buszsofőr lenni, hogy azokat az apró, kerek, zöld és piros gombokat nyomkodhassam, amikkel az ajtók nyíltak és csukódtak sziszegve. Ellenállhatatlan szenvedély űzött hozzájuk, akárhányszor csak megláttam őket. Arra vágytam, hogy az én kezemben legyen az irányítás hatalma, utasokat engedjek le és fel, egyetlen gombnyomással.

Nyár vége volt, már elbúcsúztam az óvodától, iskolába készültem szeptemberben. Ketten laktunk anyámmal a városi garzonban, mert apám másfél éves koromban lelépett. Majdnem minden hétvégén kibuszoztunk a nagyszüleimhez vidékre. Valami végérvényes szag érződött a levegőben. Az ősz avarillata és dióíze.

Nagymamám szőlőt szedett a kertben, a ropogós zalagyöngye bogyóit üvegtálról szemezgettem. Nagyapámtól elkértem a vadásztávcsövét, hogy a távoli házakat meg az ártéri erdőt kémleljem. Anyám a teraszon hűs vizet engedett nekem a műanyag kiskádba, a forró üvegtető alatt pucérra vetkőztem és belevetődtem. Órákig lubickoltam és utána nedves tappancsokkal rohangáltam a napégette mozaikkockákon. Élveztem, hogy csak velem foglalkoznak. Ők hárman voltak nekem a világ. Én voltam hármuk világa.

Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor meghallottam, hogy a busz újra elhúz a ház előtt, vissza a városba. „Zsirilibusz!”, kiáltottam. Így neveztem a farmotoros Ikaruszt, a kedvenc járgányomat, mert olyan hangot adott, mintha azt mondaná: zsirili-zsirili. Ezt az értelmetlen, hangutánzó kifejezést használtam, hogy a motor békés duruzsolását utánozzam. Nekem is megvolt a kicsinyített mása, ajándékba kaptam nagyapámtól a műanyag Ikarusz-játékbuszomat, amit néha órákon át a szőnyegen tologattam.

Sokáig játszottam és pancsoltam, de az idő hamar elszaladt. Kakaós palacsintát kaptam vacsorára és már majdnem ágyba dugtak, amikor elindult egy izgalmas film a tévében. Nem szokták megengedni, hogy este tévézzek, de most szerettem volna meghosszabbítani a nyarat, hogy minél később kezdődjön az iskola. Nagyapám gyengéden jóváhagyta: „Nem bánom, legyen ez a nyár utolsó ajándéka.” Kilenc óra is elmúlt, de még látszott az erdő az ablakból, a naplemente vörösre festette a fákat. Ültünk hárman a tévé előtt, a tücsökzene beszűrődött a házba. Hatéves voltam. Még nem tudtam, mi vár rám holnap.

Nem tudtam, hogy másnap az iskolában egy fiú gúnyolódni fog a nevemen és rátapos az táskámra. Nem tudtam, hogy két lány a lakótelepen gilisztákat dobál a hajamba. Nem tudtam, hogy egy Tolsztoj-mesén el fogom sírni magam és az egész osztály kinevet. Hogy a tanár néni körmöst ad, ha valamit nem tudok vagy elfelejtek.

Még nem tudtam, hogy anyám megismerkedik egy férfival a gyárban, elköltözünk hozzá egy kis faluba, ő lesz a mostohaapám és anyám jobban szereti majd, mint engem. Még nem tudtam, hogy hétvégén dolgoznom kell a kertben és hiába szeretnék olvasni a szobámban, mindig kizavarnak. Még nem tudtam, hogy tíz nappal a születése után meg fog halni a kistestvérem.

Nem tudtam, hogy egyszer játék közben túl sokáig a napba nézek, megsérül a szaruhártyám és rövidlátó leszek. Nem tudtam, hogy a megyei szavalóversenyt elveszítem, hisztérikus zokogás tör rám és ez a kudarc akkora sebet ejt az önérzetemen, hogy soha többé nem lépek színpadra. Nem tudtam, hogy verseket fogok írni, meg is jelennek nyomtatásban, de igazi költő sohasem válik belőlem és emiatt örökké gyűlölni fogom magam.

Még nem tudtam, hogy az igazi apám sohasem lesz kíváncsi rám és hiába fordulok hozzá a legnagyobb bajban, nem fog segíteni rajtam. Hogy anyám tétlenül nézi, ahogy mostohaapám pofon csap. Hogy a gimnáziumban dohányozni és inni kezdek, több tárgyból meghúznak, külföldre szököm titokban és hetekig bujkálok egy selejtes vasúti kocsiban. Még nem tudtam, hogy érettségi után besoroznak katonának Budapestre és majdnem megfulladok, amikor egy börtönviselt srác a laktanya udvarán a földre terít és fojtogatni kezd.

Még nem tudtam, hogy albérletbe költözöm, eladó leszek egy lemezboltban és hó végén néha minden pénzem elfogy, ezért sokszor éhezem. Nem tudtam, hogy beleszeretek egy elvált nőbe, a gyerekeinek évekig gondját viselem, de amikor teherbe ejtem, ő az abortuszt választja és megöli a közös magzatunkat. Még nem tudtam, hogy kidob a lakásából, egyedül maradok adósságokban úszva és azt tervezem, hogy öngyilkos leszek.

Még nem tudtam, hogy nagyapám szélütést kap, lebénul és prosztatarákban meghal. Hogy nagymamám elsorvad betegen a kórházban. Hogy anyámat elpusztítja az Alzheimer-kór és nem fog emlékezni a saját fiára.

Ezeket akkor este még mind nem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy ők hárman vigyáznak rám és a világban rend van. Nem eshet bántódásom, mert nem engedik, hogy bajom essen. Ültem szőkén és kékszeműen anyám ölében, bámultam a filmet és a vér boldogan szaladgált a testemben. Az élet kerek volt, a jövő érintetlen és tiszta. Még annyi minden lehetett belőle.

A film után lefeküdtem, nagyapám mesélt a szarvasokról egy régi történetet, nagymamám betakart, anyám mellém bújt és simogatta a kobakomat. Még hallottam, hogy kint az úton a késő esti járat a végállomás felé tart, de már nem fordul vissza a városba. „Én buszsofőr leszek…”– motyogtam félálomban, és elképzeltem, ahogy a sofőr nevet a bajsza alatt és integet. A busz megpihent, elzúgott az utolsó zsirili is a farmotorjában.

Ott, aznap este kellett volna agyonlőnie valakinek, egyetlen golyóval.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.