Azt hiszem, hosszú idők óta nem láttam olyan kiváló nyitójelenetet akciófilmben, mint a Skyfall elején. A klasszikus Bond-nyitány, vagyis a főcím pedig már nem egyszerűen jó volt, hanem fejedelmi és fenséges: csak elragadtatva beszélhetek zene és vizualitás, hagyomány és eredetiség ilyen szépen és tökéletesen meghangszerelt harmóniájáról. Hihetetlenül tetszett, és már ekkor éreztem, hogy valami más következik, mint amit a Bond-moziktól megszoktam.
Daniel Craig óta persze sok minden változott a mitológiában: a baltaarcú Bond végre elveszítette héroszi rangját és földi természettel bíró, bár továbbra is felülmúlhatatlan ügynök lett belőle. Sokat változott, de mégsem egészen alakult át mai hőssé: a Casino Royale leszámolt ugyan a nyálas, megnyerő Bond-figurával, de a Quantum csendjében ismét előtörtek a régóta kísértő banalitások: az abszurd megmenekülések, sérülésmentesen megúszott nyaktörő kalandok, a túlbonyolított, hatásvadász dramaturgia, fantasy-be illő motívumok és tárgyi eszközök.
James Bond nem haladt a korral: a világ már rég az új típusú akciófilmek véres és izzadságszagú küzdelmét méltatta, amíg Bond még mindig egy jól fésült arisztokrataként ugrabugrált és élt túl egyetlen karcolás nélkül minden hányattatást, oldalán a brit birodalom legdögösebb playboy-nyuszijával. Hiába jött Craig, a rendezők nem voltak képesek radikálisan kitörni a kezüket megbilincselő mítoszból.
Úgy tűnik, Sam Mendes, az Amerikai szépség rendezője kellett ahhoz, hogy mint annak idején Nolan a kiöregedett denevéremberrel, gyökeresen új darab szülessen a szériában. A Skyfall végre szakít az összes kínos beidegződéssel, ugyanakkor mégis megőriz mindent abból a nemes tradícióból, amelyet James Bond jelent, sőt úgymond reflektál is a hagyományra. Részben élesen szemben áll az új típusú, érzelemmentes hősökkel és James Bond ezúttal egy kifejezetten emberi léptékű, lélektanilag motivált, sérülékeny karakter. Másfelől viszont cseppet sem enged abból a gazdag örökségből, amely eleganciájában, őszinte hazafiságában, kényes ízlésében és hedonizmusában ölt testet.
A Skyfall az első olyan Bond-film is, amely végre szakít az ördögi, világuralomra törő, irracionális őrült alakjával – ugyanakkor meg is őrzi azt. Javier Bardem valójában egy karikatúra, leplezetlen és nyílt stílusparódiája a régi, unalmas és nevetséges Bond-főgonoszoknak. Nem lehet komolyan venni, mégsem vagyunk nyugodtak, ha megjelenik. De a világ meghódítása mellett személyes célok is vezérlik, ráadásul a kor terméke: a hálózatot felhasználó terrorista.
Azt hiszem Sam Mendes Bond-filmje többek között éppen ettől a legújszerűbb és ezért lép túl valamennyi elődjén: nem hidegháborús világpolitikai célokkal vagy csillagközi invázióra készülő, intergalaktikus apokalipszissel fenyegető pszichopatákkal kell megküzdenie ügynökünknek, hanem azzal, ami valójában, a hűvös valóságban is fenyeget minket: a láthatatlan terrorizmussal, amely sokszor nem is fegyverekkel, hanem virtuális eszközökkel csap le a világra. Ahogy a film üzeni: éppen ezért van szükségünk ma is Bond-típusú hősökre: hogy legyen olyan ideálunk, árnyékemberünk, aki felveszi a harcot a sötétben működő erőkkel. Ezzel is reflektál a Skyfall a saját mítoszára.
De nem csupán a Gonosz és annak ördögi terve lesz sokkal hétköznapibb az új filmben, hanem egy csomó más motívum is. Bond spéci technikai segítője végre nem a szórakozott zseniális tudós, hanem korunk mindennapi figurája: az informatikus srác a szomszédból, aki szemüveget visel és a monitorokat bámulja. Ő maga jelenti be a paradigmaváltást: robbanó töltőtollakat ne várjanak tőle. De a Bond-lány sem a régi szexuális cselszövő többé, hanem megalázott és bántalmazott, érző női lény, aki szívesen szabadulna a gonosztól, ha tudna.
Persze, azt nem várhatjuk egy Bond-filmtől, hogy tényfeltáró, dokumentarista politikai thriller legyen belőle, így bőven megkapjuk a gyakran lehetetlen helyzeteket, elképesztően vad és lélegzet-elállító akciójeleneteket. Mindez azonban, főleg az eddigi szélsőséges túlzásokat is megengedő Bond-filmek tükrében jólesően földközeli és friss szellemű szituációkat eredményez.
És arról még nem is tettem említést, hogy végre szembesülhetünk James múltjával: a Skyfall ugyanis egészen a gyökerekig, a figura legbelsőbb mozgatórugójáig is elvezeti a nézőt, hiszen otthon, Skóciában ér véget, amely részben a hős alakját teszi személyesebbé, valamint az ősi brit lélek és a nemzetközi terror összecsapásának szimbolikus csatatere lesz – egészen a szintén többletjelentéssel bíró templomi leszámolásig. Elpusztíthatják nagyjainkat – üzeni a befejezés, de a hitünket soha. A Skyfall egyébként ebben is különleges: ritkán végződik Bond-film megrendítő halállal és gyásszal.
Ami pedig még a történeten és a karaktereken is túlmutat, és amelyet soha korábban nem láthattunk egyetlen Bond-darabban sem, az a film rendkívüli vizualitása. Sam Mendes és operatőre, költői alkotásokra jellemző, önálló és eredeti képi világot teremtett, amely akciófilmek esetében igazán ritka teljesítmény. A Skyfall minden színhelye, díszlete és képsora átgondolt esztétikai szándékról és nagyszerű ízlésről árulkodik, néhol pedig már-már a képzőművészeti magasságokat ostromolja.
Összesen két kifogásolható problémát találtam csak. Egyrészt sajnálom, hogy nem alkalmaztak több kézműves trükktechnikát a filmben és mindent a digitális varázslatra bíztak. A Bond-filmekben szinte kötelezően felbukkanó veszélyes állatok (ezúttal skorpió és Komodo-sárkány) , illetve az ugyancsak gyakori sérült Gonosz-pofa felbukkanásakor sajnos nem tudtam őszintén izgulni és megrökönyödni a látvány pillanatában, mert egyértelműen kilógott a technika. Egyre több rendező használ ismét valódi anyagokat és keveri őket digitális elemekkel – kár, hogy Sam Mendes mindent a számítógépre bízott.
Másrészt: értem én, hogy a Heineken jó sör és muszáj eladni a filmben, de annál mulatságosabb jelenetet még nem láttam, mint amikor Daniel Craig, egy istenhátamögötti trópusi szigeten egy bennszülött lány mellett, kezében egy üveg Heinekent kortyolgat félmeztelenül. Ettől eltekintve a Skyfall nem csupán a Bond-sorozat szerintem legjobb és legdinamikusabb epizódja, amely összes újításával együtt megőrzi, sőt kidomborítja a régimódi sorozat patináját is, hanem az elmúlt évek akciófilm-termésének egyik legeredetibb, legművészibb darabja is egyben.
Bárcsak ugyanilyen értő kezekre találna legközelebb.