Elképesztő szégyen, hogy folyamatosan olyan szövegekre bukkanok, amelyeket korábban nem ismertem és hirtelen kiderül róluk, hogy kifejezetten nekem írták őket.
Nagy pillanatokban volt részem, miközben olvastam Végel László Egy makró emlékiratai című, legelőször 1967-ben megjelent regényét. Fenyvesi Ottó hívta fel rá a figyelmemet és persze ismertem Végel nevét, hiszen ő a vajdasági irodalom egyik nagy alakja, de arra álmomban sem gondoltam, hogy el is kell olvasnom majd egyszer. Most pedig csak nézek hülyén, mint akit fejbe vágtak. Miközben olvastam, egy mondat járt a fejemben. „Megtaláltam a magyar Zabhegyezőt”. De persze ugyanilyen erősen ott munkált bennem Kerouac Útonja is. Mert ez a regény nem csupán a modern magyar irodalom alapműve, hanem a magyar beatirodalom megteremtője. A hatvanas évek magányos, hontalan és elődtelen, lázadó szövege. Egy új hang és friss nyelv. Tökéletesen egyszerű és letisztult, ugyanakkor a vajdasági avantgárd hagyományban találhatók a gyökerei, illetve a posztmodern irányába mutat.
Az újvidéki helyszín, a kor és a hősök persze nagyon is meghatározó elemek a regényben, de mégsem válik egyszerű korszakregénnyé, mert Végel nyelve szinte steril közeget teremt. Tudjuk, milyen időben járunk, olvashatnánk vagy olvassuk is nemzedéki regényként, mégis mintha egy ködös, idegen világ elevenedne meg. A nevek sem szokványosak, nem a jól bevált, a magyar próza tradícióiból eredő nevek. Pud, Bub, Csicsi, Tornadosz, Bea, B.N. – már pusztán ezek a nevek kiragadtak a hagyományos prózaközegből és egy egészen más világba vezettek. Egy olyan helyre, ami lehetne Akárhol és Sehol sem. Olyan hősökkel, akik Akárkik és Senkik sem.
Az Egy makró emlékiratai legfőbb helyszíne az Utca. Hősei fiatalok, akik az utcán élnek. Csavarognak, csajoznak, isznak és közben küzdenek magukkal meg az élettel. Nem találják a helyüket ebben a világban. Az elbeszélő egy Bub nevű diák, aki míg cselleng a haverjaival, képtelen boldogulni és megbékélni a saját sorsával illetve a világ szánalmas, hazug működésével. Ő ugyanolyan abszolút lázadó és szélsőséges nonkonformista, mint Holden. Azzal a különbséggel, hogy míg Holden ezt az életformát, a jómódú amerikai háttere mellett végül ismegválaszthatta, addig Bubnak nincsen választása, hiszen ő tulajdonképpen egy szegény, árva utcagyerek, aki szeretne tartozni valakihez vagy valakikhez, de minden idegszálával taszítja is az a környezet, amit emberi társadalomnak neveznek. Végel László kultműve nagy valószínűséggel az egész akkori vajdasági nemzedék életérzését ragadta meg erősen, de a szöveg nem merevedett bele a saját korába vagy lokális viszonyaiba, ma is ugyanolyan pompásan működik és ma is ugyanolyan érvényes. Egyetemes érvényű – ezt mondhatnám, ha használnám a nagy szavaimat, de nem volna méltó most ilyen szavakkal dobálóznom a regény után. Szinte hallom, hogy Végel hőse mit mondana rólam. Amit én is mondanék egyébként az ilyen alakokról. „Felesleges hősködés az egész”. „Mit színészkedik? Irtó eredeti mondatokon töri a fejét, miközben az egész világ elviselhetetlenül banális.„
Végel László könyve persze a nyelvétől igazán nagy élmény. Ahogy Salinger (és magyar fordítása), részben használja a korabeli szlenget, megfűszerezve helyi ízekkel, részben pedig keresetlenül egyenes, őszinte, világos és tiszta. De ennek a tisztaságnak akkora súlya van, hogy fejbe kólintja az embert. Ezek a mondatok egyszerűen akkorát ütnek, hogy órákon át szédülten támolygunk utána. Legalábbis rám ilyen hatással volt. Hiszen nem kétséges, hogy ez a szöveg csak annak az olvasónak lesz ínyére, aki már legalább egyszer érezte az életben magát igazán árvának és elveszettnek. Mivel én tulajdonképpen évtizedek óta ebben a nem túl kifizetődő iparágban utazom, egyértelmű, hogy azonnal az egyik első számú kedvencem lett.
A kaland ezzel nem ért véget, hiszen a könyv az Újvidéki Trilógiának nevezett regényhármas első tagja. Ideje beszereznem a másik kettőt is.
Megjelent a Vár Ucca Műhely 2010/3-as számában.