Tizennégy évet kellett várnom arra, hogy az első Dogma-mozit jegyző Thomas Vinterberg azonos színvonalú drámával lepjen meg. Akkor, 1998-ban is Dánia egyik legnagyobb férfiszínészével forgatott (Ulrich Thomsen), most is a legjobbat nyerte meg az ügyhöz, a fantasztikus Mads Mikkelsen személyében. A születésnapban is egy tabutéma, konkrétan a vérfertőző incesztus adta a cselekmény alapját, most sem markolt kisebbet és a pedofíliát választotta.

De nem úgy, ahogy gondolnánk vagy várnánk, vagyis nem egy pedofil személy pszichózisát vagy egy gyermek molesztálását mutatta meg, mintegy thrillerként, hanem éppen ellenkezőleg, egy ártatlanul pedofíliával vádolt férfi tragikus kálváriája jelenik meg a történetben.

Lucas egy kisvárosban él, elvált, egy fiúgyermek apja, és egy óvodában dolgozik kisegítőként. Vannak barátai, és bár magányos, visszahúzódó karakter, még barátnője is akad, imádja a gyerekeket, őrülten szereti a fiát, teljesen hétköznapian éldegél és jár hétvégenként vadászni kissé bumfordi barátaival.

Ám egy napon, legjobb barátjának kislánya megvádolja őt azzal, hogy Lucas szexuálisan molesztálta. A néző és Lucas is pontosan tudja, hogy ennek az állításnak semmiféle valóságtartalma sincsen, hiszen a kislány szavait csupán a családi problémákból fakadó és Lucas iránti szeretetéből eredő pillanatnyi viselkedési zavara okozta, illetve néhány véletlenül meglátott pornográf kép ihlette. Még ez sem nevezhető rendkívüli eseménynek, hiszen a gyermeki fantázia néha elképesztő fantomok megalkotására is képes.

Az igazán különleges az, ahogyan a kislány és Lucas környezete erre a hírre reagálnak. Mindent elhisznek a kislánynak, sőt lényegében a szájába adják a felnőttek által igen plasztikusan megfogalmazott vádakat, ezzel pedig Lucas életét egyik napról a másikra tönkreteszik. A férfit az egész város, kezdetben még legközelebbi barátai és hozzátartozói is kiközösítik, végzetesen megbélyegzik, erőszakosan bánnak vele, és hiába próbálja tisztázni magát, sőt hiába tisztázza őt későbbiekben az igazságszolgáltatás, soha többé az életben nem tudja lemosni magáról a pedofil hajlam gyanúját.

A film nem foglalkozik a cselekmény jogi elemeivel, nem látjuk a férfi ellen folyó eljárást, a bírósági meghallgatást, és egyetlen jelenet kivételével lényegében kizárólag arra koncentrál, hogyan birkózik meg Lucas lélektanilag a vádakkal és hogyan próbál meg helytállni abban a pokoli és megalázó hadjáratban, amelyet a kisváros lakói, vagyis a saját otthona folytat ellene.Ám bárhogyan is igyekszik megszabadulni a rá vetülő árnyéktól, hiába képes igazolni ártatlanságát legjobb barátja számára, kísérletei kudarcra vannak ítélve. Látszólag sikerül visszailleszkednie abba a közösségbe, amely eredetileg biztonságot jelentett számára, de az utolsó kockák bizonyítják, hogy valódi személyiségét, egzisztenciáját a vádak hatására mindörökre elveszítette. Vagyis lényegében Lucas, az ember meghalt.

Két fontos rétege van Vinterberg filmjének: az egyik egyszerű, és nagyon is aktuális társadalom-lélektani probléma, a másik pedig mélyebbre, a társadalomfilozófia vizeire vezet. Társadalomkritikai nézőpontból elsősorban azt mutatja meg, hogy napjaink “pedofil-parája”, amely a média hatására jóvátehetetlenül befészkelte magát az emberek koponyájába, milyen kegyetlen pusztításra képes. Nincs kétségem, hogy óriási gondot jelent ez a beteg hajlam világszerte, sőt azt vallom, hogy aki ilyen cselekedetre képes, bizony jócskán megérdemli a büntetést és a kiközösítést. Ugyanakkor bele sem merek gondolni abba, hogy vajon mennyi ártatlan férfi életét tehette tönkre már a pedofília alaptalan gyanúja, amikor a vádaknak egyáltalán nem lehetett létjogosultsága.

Hiába menti fel az embert a törvény a vádak alól, a film láttán mostantól pontosan tudjuk, hogy az egyszeri megbélyegzést többé lehetetlen lemosni és aki valaha is erre a sorsra jut, annak nem kegyelmezhet az Isten sem: örökké pedofil vonásokat fognak keresni a tekintetében, ahogy Lucas társai tették a film utolsó kockáin. Másfelől viszont, ha mélyebbre ásunk, talán nem véletlenül tette meg Vinterberg a vadászat motívumát a film központi metaforájának. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a lépés jót tett esztétikai szempontból a filmnek, sőt talán ezt nevezném a film egyetlen, bár nem túl súlyos hibájának, ugyanis túl szájbarágósra sikeredett. De tény, hogy a történet mélyebb értelmezhetőségét kiválóan szolgálja.

Az emberi közösség ősidők óta úgy működik, hogy saját erkölcsi törvényét annak árán tudja időről időre fenntartani, ha megtalálja a közösségen belül ennek a belső törvénynek az igazolását, vagyis a közösségnek azt a tagját, aki a törvényt veszélyezteti. Szükségünk van tehát kialakult világunk, évezredes etikai iránytűnk igazolásához egy jól működő áldozatra. Az áldozat, vagyis a zsákmány elejtésével így megszabadulhatunk attól a feszültségtől, amelyet magunkra mért szabályaink jelentenek, másrészt évezredes szorongásaink is fellazulnak pár órára, a választott préda elveszejtésével pedig levetkőzhetjük saját bűneinket is. Az áldozat bemutatásával tehát ugyanazt a rítust mintázzuk, amelyet évmilliók óta: a közösség erkölcsi rendszerét szolgálva megerősítjük belső törvényeinket.

Ugyanez az áldozattá válás működött Peter Fleischmann klasszikus művében: a Vadászjelenetek Alsó-Bajoroszágban cselekményében, ahol egy meleg férfi jelentette a bűnbakot. De ha még messzebbre akarunk tekinteni, Cimino Szarvasvadásza is eszünkbe juthat: Vinterberg erdőben játszódó jelenetei hihetetlenül erősen rímelnek De Niro és Walken traumatikus vadászatára.

Vagyis haragudhatunk ugyan az idióta óvónőre, a gyökér hentesre és az ostoba szülőkre: ők végeredményben az évezredes ösztönöktől vezérelt emberi faj tagjai, akik öntudatlanul ugyan, de így nyilvánítják ki a közösséghez és a törvényhez való tartozásukat. Mintegy tömeghipnózisban, saját bűneik alól így nyernek feloldozást: az áldozat, a zsákmány megragadásával. Thomas Vinterberg ezt a sokrétű történetet mesterien, lélektanilag hitelesen és végig hatalmas feszültséggel mutatja meg. A filmben zsigeri erővel érvényesül a brutális hétköznapi dráma, de a képek és szavak mögött rálátunk egy másik, egyetemesebb valóságra.

Ráadásul főhőse, nyilvánvaló intelligenciája révén a nehezebb utat választja: kinyilvánítja ugyan, hogy nem vétkezett, de nem tagad elég átütően, bűntelenségét nem védi magas hőfokon. Mintha úgy gondolná, hogy az ártatlanságához kétség sem férhet és az őt ért sérelmek miatt méltatlan volna védekeznie. Hinni is szeretne a közösség bizalmában, de talán az is felmerül benne, hogy évmilliók ösztöneivel szemben tehetetlen. Mads Mikkelsen ezt a kegyetlenül bonyolult emberi konfliktust eszköztelenül is olyan magasságokba emeli, hogy csakis a színészet magasiskolájaként beszélhetünk róla.

Mi a tanulság? Csak annyi, hogy harcolhatunk persze, sőt kell is küzdenünk, mert megengedhetetlen, hogy ma már minden sarkon pedofilt kiált a szomszéd néni és már-már az is gyermekmolesztálásnak számít, ha lefényképezzük a saját lányunkat. Tűrhetetlen, hogy ebben a szorongásban kell élnie minden gyermekekkel foglalkozó hősnek.

De ne legyenek illúzióink és véssük jól észbe: ha eljön az idő, amikor ránk kerül a sor, és minket vádolnak meg valamivel ártatlanul, legyen az incesztus, pedofília vagy akár egy alma elemelése az élelmiszerboltban – nincs többé menekvés. Az ösztön működésbe lép, mi pedig magunkra vettük az áldozat terhét. Egyedül maradunk, védtelenek leszünk. Ha úgy vesszük, ez A vadászat legvégső tanulsága: hogy kiszolgáltatottak vagyunk saját közösségünknek, társadalmunknak. Ha úgy döntenek, ők, a többiek, akkor nincs tovább: végezhetnek velünk, és hiába bizonygatjuk az ártatlanságunkat. Lesz törvényes magyarázat a puskalövésre.