Komolyan el kell gondolkodnom arról, hogy még egyszer valaha az életben megvegyem a Filmvilágot, amely az elmúlt húsz évben fontos iránytűm, vagy legalábbis támpontom volt a filmek értékét illetően és amelyből rengeteget tanultam a műfajról, a művészetről, az esztétikumról. Nem mintha minden mondatával vagy értékítéletével egyetértettem volna, sőt igyekeztem a magam ízlésvilágát kialakítani a segítségével, hiszen csalódtam én már a Filmvilág által kiválónak mondott filmben, és fordítva, tetszett nekem már olyan, amit csúnyán lehúztak. De volt egy határ, amit sohasem léptek át, vagyis cáfolhatatlanul nagy filmről még sohasem állították, hogy nézhetetlen szar, és szemmel látható gagyit sem fényeztek remekművé.
Most az utóbbi történt. A Filmvilág kritikusa szerint a Silver Linings Playbook rendezője „vitathatatlanul bravúros karakterteremtő képességgel” , sőt „varázslattal” rendelkezik, „az epizódszereplők is gyöngyszemekként ragyognak” ebben a „ rendhagyó, magával ragadó alkotásban” , amelyet „féktelenül szikrázó humor” és ”finom gesztusokban rejlő emberi dráma tesz felejthetetlenné”.
Ilyenkor szükséges persze rögtön leírni az örök frázist (“ízlések és pofonok“), most mégis azt hiszem, hogy ez már túlmutat mindenféle pofonon vagy ízlésen. Még erős túlzásnak sem merném nevezni, amit leírt a kedves recenzens. Inkább azt mondanám, hogy ilyen töményen ennyi balfaszságot rég láttam leírva filmről.
Ami a kritikus megállapításait illeti, karaktereknek ebben a filmben nyomát sem leltem, mert minden figura összesen maximum 3 jellemvonással van felruházva. Olyan korlátozott információ birtokában kell például együttéreznünk a két főhőssel, miszerint a férfit megcsalta a felesége, a nőnek pedig meghalt a férje. Nagyjából ennyit tudunk róluk. Egy Twilightnál talán oké, egy romantikus drámához nekem kevés.
Az epizódszereplők ragyogása is csupán Robert De Niróig ér, aki valamivel többet képes felmutatni egykori legendás színészetéből, mint az elmúlt húsz év pocsék vígjátékaiban, de azért ragyogásról beszélni felelőtlenség. A többieknek nagyjából a permanens üvöltözés és a mondatok fékevesztett sebességgel való elhadarása jut.
És itt mindjárt elérkeztünk a szikrázó humorhoz és az emberi drámához, ami körülbelül olyan állítás, mintha a Barátok közt vagy az Amerikai pite jeleneteiben keresnénk hasonló összetevőket. A történet és a szituációk mérhetetlenül mesterkéltek, ami drámának tűnik, az pedig majdnem két órán keresztül elhúzódó masszív kiabálás a szereplők között. A humorról pedig annyit, hogy nekem összesen egyetlen alkalommal sikerült elmosolyodnom. A játékidő fennmaradó részét döbbent irtózatban töltöttem.
Régi filmes klisére épül a Silver Linings Playbook: két zakkant alak szerelmére, akik bogarasságukban egymásra találnak, egyfajta dacszövetséget alkotva a normális és konformista világ ellenében. Sok szép filmes változatát láttuk már. Ezúttal a leggyengébb példányával van dolgunk, némi alapból szánalmas Dirty Dancinges beütéssel, nagyon távolról Fellini papa legirritálóbb olasz családi tablóit eszünkbe juttatva, ahol egy tizenkét tagú família ordibál az asztalnál félórán át egymással.
Itt a túlpörgés, a viselkedési zavar a téma, de azon kívül, hogy néha üvöltésekben törnek ki hőseink, sok egyebet nem tudunk meg róluk. Általában is elmondható, hogy a filmben ellenszenves figurákat alakítanak többnyire középszerű színészek. Megfejthetetlen talány számomra, hogy miként kapott ebből a filmből 4 (?!) szereplő is Oscar-jelölést. Közülük azonban egyértelműen az agyonfuttatott Jennifer Lawrance a legnagyobb ripacs.
Nem tudom, ismerős-e az az élmény, amikor egy színészt kezdettől fogva, már az első filmszerepétől számítva, megmagyarázhatatlanul visszataszítónak és tehetségtelennek látunk. Nos, nálam ez a lány, nevezett Jennifer, mondjuk Zooey Deschanel, Sandra Bullock, Julia Roberts és Angelina Jolie társaival egyetemben, egészen pontosan ilyen. Hogy mégis ekkora sztár ez a 23 éves lány, annak szerintem egyetlen oka, hogy néhány vén, nyálcsorgató döntéshozó producer bizonyára odavan érte.
Igazából még két mondatot sem vesztegettem volna erre a filmre, ha nem olvastam volna a Filmvilág felfoghatatlan sorait. A Silver Linings Playbook félóra után csak szimplán idegesítő, a többit pusztán azért szenvedi végig az ember, mert egyszerűen nem hiszi el, hogy nincs több anyag egy 8 Oscarra jelölt filmben. Másfél órával később viszont a maradék várakozásainkat is megcsúfolva kiderül, hogy nem volt más, mint drága időnk könnyelmű lemészárlása. Ha ez a film bármely díjhoz is jut az idei Oscaron, az a filmtörténet legszörnyűbb tévedése volna.
Persze, a Filmvilág kritikusának, vagy olyan tinédzsereknek, aki a Barátok közt dramaturgiáján nőttek fel, talán már ez is „varázslatnak” számít. Rendben, ne legyünk ennyire rosszmájúak. Nem vitatom: létezik még ennél is rosszabb film, gondoljunk csak a Honfoglalásra vagy a Hídemberre.