Úgy kezdtem el nézni, mint egy izgalmas dokumentumfilmet, és úgy álltam föl, mint egy lélektani horror után. A különbség az, hogy mindez nem David Lynch fejéből pattant ki, hanem valóban megtörtént.

Sokkal több ez az anyag, mint egy dokumentumfilm – vérbeli, felkavaró pszichológiai dráma. Nemcsak egy kegyetlen kísérletről ad számot, hanem olyan kőkemény kérdésekkel szembesít a biológiai öröklésről és a neveléstudományról, amelyen mindenkinek érdemes eltöprengenie, akit valaha is foglalkoztatott a saját és gyermekeinek személyiségfejlődése. És senki ne higgye, hogy félóra után mindent látott, mert a lényeg az utolsó tíz percben válik igazán érthetővé. Mindez persze nem menti fel azokat, akik emberi sorsokkal zsonglőrködtek a tudományos kíváncsiság porondján.

Nem gondoltam, hogy épp ez a film tanít megint valami újat az egzisztencializmusról és magamról. Mindig is hittem abban, hogy a környezet személyiségformáló ereje képes legyőzni a biológiai adottságokat, és ez a film újra megtanított arra, hogy ha igazán akarjuk, akkor a gének és a környezet ellenében is képesek vagyunk megteremteni a saját szuverén világunkat. Sőt, nálam még ennél is mélyebbre ment, és igazolva láttam benne régi, hírhedten pesszimista létfilozófiámat, miszerint soha, semmilyen módon nem tudjuk megismerni és megérteni egymást, minden hasonlóság és azonosság csak látszólagos marad.

Bekerült a legjobb kilencbe, és szerintem jelölést is kap a maga kategóriájában, és bár nem láttam a többi nyolcat, de a hihetetlenül intelligens munkáért már most szívesen Tim Wardle kezébe nyomnám az Oscart.