Ezt a filmet csak annak ajánlanám, aki képes szembenézni a halállal. Aki elég bátor ahhoz, hogy a képébe vágják: ha megöregszel, te is meg fogsz halni, és ugyanilyen borzalmasan végzed. Michael Haneke filmjében egy idős asszony végnapjait látjuk, akit férje ápol egészen haláláig. Csak annyit tudunk róluk, hogy értelmiségi pár, zeneművészettel foglalkoznak. Az asszony zongoratanárnő, és ez egyértelmű önidézet, hiszen lányát a filmben Isabelle Huppert alakítja, aki Haneke korábbi filmjében a zongoratanárnőt játszotta.
A házaspár két ikonikus francia színész. Jean-Louis Trintignant az Egy férfi és egy nő, Claude Lelouch Oscar-díjas szerelmesfilmjének főhőse, illetve sok más francia klasszikus feledhetetlen alakja, Emmanuelle Riva pedig nekem főként Alain Resnais remekművét, a Szerelmem Hiroshimát jelenti. Ha visszagondolunk vagy belenézünk a két fantasztikus színész évtizedekkel ezelőtt készült filmjeibe, elszörnyedhetünk, mennyire megöregedtek. Vállalták a kihívást: eljátszották a saját leépülésüket. Nagy tett. Odaadták magukat, egész lényüket, minden tudásukat, élettapasztalatukat, tehetségüket, összes traumájukat, érzékenységüket, a teljes életüket a filmnek: eggyé váltak a két öreggel. Már-már emberfeletti feladat.
A rendező épp ezért egyáltalán nem foglalkozik karakterépítéssel. Neki a színészi jelenlét elég, ők ketten saját emberi súlyukkal, az arcukkal, a testükkel, a tekintetükkel vannak benne leírhatatlanul a filmben. Egyetlen pillantás vagy gesztus többet elmond róluk, mintha fiktív múltjukról, vágyaikról, gondolataikról beszélnének. Ők maguk azok, akiket látunk, semmi kétségem.
De a rendező nem csupán a karakterekkel, hanem a szokványos cselekménnyel sem sokat bíbelődött. Az egész film a lakás belső terében pereg, a haldoklás szakadatlan ritmusában. A puritán képek minden más külső tényezőt kizárnak, a film az egész világot kirekeszti, elűzi. Minden kívül eső történésről a szereplők szavaiból derül fény. A rendező még a fizikai leépülés fokozatainak drámai csomópontjait sem mutatja meg, a két agyvérzésről utólag értesülünk.
Itt nem a drámai pillanat számít, hanem a pusztulás lassú és végzetes folyamata. A halállal való viaskodás, a lakás egyre szűkülő atmoszférája, a tárgyi környezet és persze a két ember, a haldokló és társa közötti egyszerű, mégis hihetetlenül bonyolult viszony. Drámai tetőpontra egészen a film végig kell várnunk. Akkor viszont brutális csapást mérnek ránk.
Haneke ezúttal is nyersen és pontosan, akár egy részvétlen sebész, az érzelmi azonosulást kizárva, de nagyon drasztikusan beszél el, mutat meg egy történetet, és mondja ki, hogy a fizikai megsemmisülés méltatlan állapot az emberi szellemhez és a szerelemhez. Abban a pillanatban, amint a halál megkörnyékez minket és bomlani kezd a testünk, agyunk, szellemünk és szívünk, végérvényesen elvesztünk. Az elfonnyadt, magatehetetlen, gyötrelmekben fetrengő rémség az ágyban, már nem azonos azzal a szeretett lénnyel, akivel hosszú évekig szeretkeztünk, aki világra hozta gyermekünket, aki olvasott, nevetett, zongorázott és vacsorához terített. Ez a vérben, vizeletben, fájdalomban összeaszott szörny már nem a szerelmünk, hanem a halál személyesen, aki démonként megszállja és végül magával viszi, elragadja kedvesünket.
Amikor a házaspár lánya megkérdezi apjától, mi lesz most édesanyjával, az apa azt válaszolja: „Hát, még egy darabig egyre rosszabb lesz az állapota, aztán vége”. Tisztán látja, ami történni fog. Képes szembenézni a halállal. Igen, ilyen egyszerű az egész. A testünk elhasználódik és semmivé lesz.
Haneke kendőzetlenül megmutatja azokat a stációkat, a haldoklás lépcsőfokait, amelyet sokan átéltek már, amikor idős hozzátartozóikat ápolták. Az élet egyik legnehezebb feladata ez, ennél már csak a saját halálunk lesz nehezebb. Mert ne legyenek illúzióink: pontosan így fogunk elpusztulni mi is, ha nem patkolunk el idő előtt egy balesetben.
Sőt, lehet, hogy sokkal nagyobb kínok között fogunk meghalni, mint az asszony Haneke filmjében. Talán éppen ezt hiányoltam. A határozottabb arcul csapást. Aki gondozott már haldokló beteget, vagy legalább közelről látta, ahogyan ápolják, jól tudja, hogy az agónia lehet még sokkal súlyosabb. Igen, ez hiányzott. Részben valamilyen formabontó ötlet, egy jellegzetes Haneke-csavar, részben még nagyobb borzalmak. Nem azért, mert betegesen vágyom a borzalmakra, hanem mert pontosan tudom, hogy a lassú haldoklás még ennél is iszonyúbb formákat ölthet.
Így csak a film végén bekövetkező váratlan, bár nem feltétlenül meglepő drámai fordulat löki a nézőt a pokolba. De a pokol megnyilvánulása után hirtelen újra csend és béke támad. A haldokló asszony csak halálával válhat ismét élővé – csak holtan lehet újra eleven lény és társ a férfi számára, vagyis egy számunkra teljesen ismeretlen dimenzióban, amely újra megteremti magának a létező egyetlen lehetséges valóságot: kettejük külön univerzumát, a szerelmüket.
Önmagában, az asszony nélkül a férfi létezése értelmezhetetlen. Erről szól Haneke filmje számomra. Ilyen az igazi szerelem. Ezt beszéli el ez a film, persze a mi lelki nyugalmunk árán, hiszen a százhúsz perc nem ér véget a stáblistával, napokig kísért a szívben és fejben. És hogy elég kegyetlen legyen: most sincs kísérőzene, feloldó muzsika: Schubert csak a házaspár otthonában, hanglemezről vagy zongoráról szólal meg.
A többi részlet, a galamb szimbolikája, a remek rémálom-jelenet, a zongora és Schubert, az idióta ápolónő, a kíváncsi és segítőkész házmester, a szimpatikus tanítvány és az aggódó gyermek, csak díszítőelemek abban a barbár háborúban, amit két ember folytat a halál ellen. Hőseink itt és most legyőzték a kedvünkért egy pillanatra.