Végeérhetetlen, csillapíthatatlan szél tombol Tarr Béla legutóbbi (legutolsó?) , A torinói ló című filmjében. Apokaliptikus világ ez, ahogy Tarr és Krasznahorkai valamennyi közös művében, és egyenes folytatása a Kárhozattal, még inkább a Sátántangóval megkezdett világvége-daraboknak. A Werckmeister is civilizációnk pusztulásáról szólt, és bár A londoni férfi számomra némileg kilóg a sorból, A torinói ló ismét a legszebb hagyományt követi.

Mondom, istentelen vihar zúg odakint (ahogy itt is őrülten fúj a szél, miközben ezeket a sorokat írom), a házban pedig, vagyis a tanyán, a kietlen pusztán, két ember él: apa és lánya. Mindennapjaik egyformák: a lány felkel, vizet hoz a kútból, felöltözteti apját, isznak egy kupica pálinkát, megpróbálják a szekér elé befogni az egyre apatikusabb lovat, aztán főtt krumplit esznek és lefekszenek. A napi rituálét csak néhány körülmény zavarja meg: egyszer a szomszéd tanyáról érkező barát, aki pálinkát kér, egyszer pedig az arra járó cigányok.

Sivár táj, orkánerejű szél, nagy csendek, alig néhány mondat. Mégis, A torinói ló dinamikus film. Dinamikusabb több más korábbi Tarr-filmnél is. Talán a vészjósló zene az oka, vagy a jó vágások, vagy az állandó mozgás. A kamera is sokkal többet és lendületesebben mozog, mint a rendező néhány más filmjében. Van sűrű anyaguk a képeknek, egy-egy snitt vagy kocka képzőművészeti allúziókat rejt, sőt festői erővel sugárzik, lobog és lüktet. Fejlődik a cselekménytelen történet is, sőt percről percre izgalmas fordulatokat tartogat, már persze csak abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy itt egy végsőkig lecsupaszított világgal van dolgunk, a totális eszköztelenség esztétikájában pácolva. És mégis, szerintem lebilincselő jelenetek követik egymást. Én legalábbis egyetlen pillanatig sem unatkoztam.

A filozófiai kulcs vagy lehetséges olvasat talán Friedrich Nietzsche őrülete, amely 1889-ben kezdődött egy szenvedő ló miatt, Torinóban, ezt a narrátor is megosztja velünk még a film elején. De van fontosabb pillanat is: a szomszéd férfi rövid szónoklata. Még szerencse, hogy politikusok és antiszemiták nem néznek ilyen filmeket, különben azonnal képesek volnának félreértelmezni a monológot, amely univerzális magyarázatokat kínál a nézőnek. Mintha Kafka éledne újjá ezekben a Krasznahorkai-mondatokban.

Egyetemes érvényű, ugyanakkor hamisítatlanul magyar film. Sőt azt kell mondanom, talán sohasem volt ennyire aktuális magyar filmünk. Tarr Béla eljut a csendig és a sötétig. Nem lát túl sok fényt a jövőre nézve. Úgyszólván kimondja, hogy a világnak, a kultúránknak, a művészetnek és az embernek befellegzett.

Ez a ház, ez a két ember, mintha szinte teljes egészében hazánk, az ország, vagy tágabb értelemben a világ stilizált, leszűrt, apokaliptikus eszenciája volna. Nem akarunk senkit és semmit. Értelmetlenül peregnek napjaink. Nincs hová mennünk, itt kell maradnunk. Nincs semmink. Vizünk és hitünk elfogy. Teljes sötétségre és némaságra kárhoztatunk. Legfeljebb enni kell, már ha van vagy lesz mit. A fény azonban eltűnt. A végítélet elérkezett.

Nem mutatják meg végül, de biztos vagyok abban, hogy a ló halott.