Elképesztően szuggesztív képekből és hangokból áll ez a film. Nicolas Winding Refn munkássága, elsősorban a Pusher-trilógia miatt, annak is a második és harmadik részétől főként, az utóbbi két évben erősen érdekel. Féltem az új filmtől, mert bár Cannes-ban indult a Drive, de a plázák is vetítették és úgy gondoltam, talán elkurvul a fiú. De engedményeknek nyoma sincsen.

Ugyanaz a kegyetlen hangvétel, szűkszavú történet, kemény stílus, félelmetes feszültség, illetve egzisztencialista filozófia, és persze ugyanaz az önsorsrontó figura, ezúttal már-már mitikus magasságokig emelkedve a kidolgozott, mégis szabadon értelmezhető karakter. Ryan Gosling fantasztikus játéka, ez a múlt nélküli alak, pár ecsetvonással, lényegében a szabálytalan alkotói tehetség, a kudarcos, ám megalkudni képtelen művészlét metaforája. A Drive lényegében a posztmodern filmművészet Tonio Krögere  – Ryan Gosling sem képes beolvadni a szőkék és kékszeműek világába.

A konkrét történet itt is alig számít. Sokkal inkább a hangulat, az atmoszféra, az arcok és színek, hangok. Akárhol játszódhatna, mindegy, hogy éppen ez Amerika. Bár az amerikai srác figurája fontos motívum – mégis olyan, mintha Koppenhágában lennénk újra. Refn most is ügyes. Nem lett jobb, mint a Pusher, de nekem kifejezetten tetszett.