Azt olvastam róla, hogy ez a belga Trainspotting, de szerintem marhaság, én inkább a flamand Sweet Movie-nak nevezném, megspékelve némi Salóval, de ott van benne szemmel láthatóan az A Clockwork Orange is. Nagy címek, nagy művek, de leginkább nem merném hasonlítani semmihez.
A szöveg, amiből született, Herman Brusselmans írása, akitől mellesleg már olvastam egy könyvet, A férfi, aki munkát talált címmel. Egy nihilista könyvtárosról szólt a „történet”, aki nem csinált semmit, nem is akart, vagy tudott csinálni semmit sem, az egész műből ordított a nihilizmus és anarchia. Jól megalkotott világ volt, ahogy az Ex-Drummer is az. A filmet viszont gyenge idegzetűeknek, vagy azoknak, akik nehezen értik az absztrakciót, semmiképp sem ajánlanám, mert rossz éjszakában lenne részük.
Az Ex-Drummer ugyanis rendkívül brutális film és nem is igazán azért, mert helyenként obszcén, bizarr és provokatív, tele van elmebeteg figurával és ráadásul véres, hanem mert az egész film egy komplett elmebaj. A jobbik fajtából, amely bár első ránézésre valóban agyrém, valójában mégis következetes munka. Brusselmans világától nem áll távol a világ önmagáért való tagadása és ezt a film rendezője, Koen Mortier nagyszerűen tette át filmnyelvre.
A történet egy történettagadó történet. Van egy zenekar, amelynek három tagja az emberiség söpredéke, mind testi-lelki sérült és abszolút elmebeteg, ők keresnek és találnak egy dobost, egy íróember személyében, aki ugyan valaha tudott dobolni, de mivel már régen tette, így beleillik a fogyatékos bandába. A csapat egyetlen koncertre jön össze, végül pedig az egész történet egy vérgőzös gyilkolászásban ér véget. Van itt minden: perverz és aberrált idióták, szexuális erőszak, tömegmészárlás, abszurd és extrém, gyomorforgató betétek, vad zene, elképesztő vizuális megoldások, a létező összes tabu, érték és morál durva megsértése, beleértve a politikai korrektség teljes tárházát. Cinikus, eszelős, anarchista mű. Meg egy kicsit punk, vagy nem is kicsit, hanem nagyon. Ez végső soron egy Punk Movie.
Közben végig volt az volt a határozott érzésem, hogy nem egészen véletlen, hogy egy író kerül ebbe a társaságba. Mintha a dobost alakító férfi lakása, ahol minden hófehér, rendezett és tiszta, ahogy érzelmesen szeretkezik és beszélget a nőjével, illetve a külvilág, amely vérben és mocsokban hömpölyög, szóval mintha ennek a két világnak az összeütközése, kontrasztja volna a film titka. Mintha mindez, amit látunk, csupán a világ tudatos felszámolása volna egy író tudatában. Ha pedig erre gondolok, akkor azt hiszem, az Ex-Drummer művészetelméleti vagy inkább alkotáslélektani darab. Pokolra kell annak menni, aki aztán később a dudát fújni akarja. Legalábbis az én olvasatom szerint, és lefogadom, hogy ezért sem Brusselmans, sem Mortier nem sértődne meg.
Hihetetlen amúgy, hogy a színészek mit művelnek. Olyan intenzív jelenléttel alakítják ezeket az irracionális figurákat, amilyet még nem láttam. Meggyőződésem, hogy ez részben Ionesco és Beckett öröksége, de ide kell sorolnom a Monty Python fekete, morbid vonalát is. Ahogy néztem őket, hirtelen rájöttem, hol láttam legutóbb ekkora színészi önfeladást: Jancsónál, a Kapa és Pepe filmekben, igen, Mucsi és Scherer voltak jelen ekkora erővel, mint ennek a flamand filmnek a hősei. De azt hiszem, a belga rokonok még rajtuk is simán túltesznek.
Szép munka tehát, ahol a beteg képek végül vizuális költészetté állnak össze, de valószínűleg az elmúlt évek legszörnyűbb alkotása, amely, ahogy minden korábbi nagy botrány-művészfilm, politikailag és morálisan szélsőségesen inkorrekt és megkérdőjelezi egész társadalmi berendezkedésünket. Itt és ma.