A The Artist valójában egy szenvedéstörténet. Egy néma ember küzdelme önmagával és a világgal. A világgal, amelyben nem szólalhat meg. Be van zárva egy dobozba, a celluloid pokolszalagjába, amely pereg és pereg, de hangot nem ad. És miután szembesül a hangokkal, akkor sem próbálkozik meg a beszéddel. Ez a világ nem az övé, nem érzi magát otthon benne. Örök némaságra ítéli önmagát és csaknem belehal ebbe a csendbe.

Ilyenformán Michel Hazanavicius filmje nagy meglepetés és igazi dráma. Nem csupán a mozgókép szeretete árad belőle, nem csupán a tradícióhoz nyúl vissza, alkalmazza pontosan és fantasztikusan a filmtörténet valamennyi bevált kliséjét, használja a némafilm technikáját, hanem egy ember traumáját meséli el és tárja fel, aki nem képes megfelelni a jelennek, vagyis a történet jelenidejének. Nem tudja, nem akarja és nem képes elviselni a hangokat – Bunuelt és Bergmant idézi az a remek álomjelenet, ahol a világ kihangosodik benne, ő pedig beleőrül a zajokba.

Minden igaz, amit elmondtak róla, szeretni való, professzionális munka, mégis az a kép égett belém leginkább, amikor részegen és halálos csendben nézi a régi filmeket, a tűzvészben pedig azt az egyetlen tekercset szorongatja, amelyen szerelmével közösen szerepeltek, és aki végül a megváltást hozza el számára. Ezt a férfit, ezt a művészt meg kell mentenie valakinek, különben belepusztul a némaságba.

Jean Dujardin remek színész, ez egyértelmű, de Berenice Bejo is nagyszerű, és hát John Goodman óriási, de még a sofőrt alakító James Cromwell is remek – és sajnálhatjuk, hogy Malcolm McDowell számára csupán egyetlen jelenet jutott. Nekem igazából furcsa, hogy ez a film nyerte el az Oscart, hiszen végül is művészi produkció, amely az elmúlt évek díjazottjairól ritkán volt elmondható. Ja, és a kutya is remek pofa.